2020. június 20., szombat

11. fejezet






     Itachi mindig olyan férfi volt, akire a nők titkon vágytak. Nem csak helyes, de erős, okos és menő is volt a kortársaink körében, hiába nem feltétlenül ez volt a célja. Szerette volna lenyűgözni az édesapját, szerette volna megvédeni a falut, de főleg szerette volna, ha a kisöccse biztonságban nő fel. Ezek közül valójában semmi sem teljesült, és az ironikus az egészben, hogy pont ő akadályozta meg a saját terveit. Vagyis... nem teljesen ő, de erről senki sem tud. Mert nem akarja, hogy tudjanak róla, hiszen akkor az öccse motivációja elveszne, neki meg örökre a bűntudatában kellene élnie.
     Ezt a bűntudatot látom rajta, épp csak egy pillanat erejéig, de ennyi is bőven elég ahhoz, hogy a gúnyos mosolyom lehervadjon arcomról. Ki sem mondtam az öccse nevét, mégis tudja, hogy hozzá készülök. Tudom, hogy tudja. Mégis... a bűntudatot nem tudom hova tenni. Hiszen... legyilkolta a klánt, és akkor egy cseppnyi bűntudata sem volt. Semmi lelkiismerete. Amiket nekem is és Sasukének is mondott, az a világ legkegyetlenebb dolga volt. Most mégis... Sasuke burkolt említésére bűntudat tört rá.
  - Itachi... - lépek közelebb, tenyeremet az arcára simítom. Szemeit lehunyja az érintésemre, talán azért, hogy még inkább elrejtse előlem mindazt, ami most kavarog benne. Mozdulataim is inkább ösztönösen, valahonnan régről megszokott cselekedettnek tudhatók be, érzéseim azonban régieknek és újaknak is tűnnek. Aggodalom ébred bennem, és fogalmam sincs arról, hogy Itachi miatt vagy Sasuke miatt kéne aggódnom.
  - Ő meg tud védeni szerinted? - suttogja a kérdést, szemei pedig hirtelen nyílnak ki, mire úgy kapom el a kezem az arcától, mintha csak megégetett volna.
  - Ebben teljesen biztos vagyok - bólintok.
  - Akár tőlem is? - faggat tovább, mire kikerekednek a szemeim. Most nyíltan megfenyeget, hogy bántani fog? Nagyot nyelek, mielőtt válaszolnék.
  - Fogalmad sincs, mennyit erősödött az utóbbi években.
  - És neked van fogalmad róla? - vonja fel a szemöldökét. - Hiszen te sem láttad már egy jó ideje, ha jól tudom.
  - Itachi... mire akarsz kilyukadni? - teszem fel most én a kérdésem.
  - Csak tudni akarom, mégis mennyire bízol meg az öcsémben. - Az utolsó szó valahogy nagyon furcsán hangzik most a szájából. Semmi gúny nincs benne, semmi lenézés, mint ahogy akkor éjjel. Valódi kíváncsiságot vélek felfedezni rajta.
  - Az életemet is rábíznám - mondom ki a szavakat, közben végig a szemébe nézek, ezzel is bizonyítva, hogy komolyan is gondolom.
     Egy ideig nézünk egymás szemébe, mindketten a gondolatainkba mélyedve. Bármi is volt a múltban, Itachi aggódónak tűnik, bűntudatot érez és végtelenül szomorú. Épp csak egy pillanatra mutatta meg nekem a valódi érzéseit, ennyi viszont bőven elég volt ahhoz, hogy némiképp átlássak az álarcán. A szeme, pont mint az enyém, mindent elárul.
  - Veled megyek - jelenti ki hirtelen, mire elkerekednek a szemeim.
  - Kizárt dolog! Itachi, pont azért megyek el, mert nem... - akadok meg a mondatban, és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán ez nem a legjobb pillanat az őszinteségre, ugyanis így is eléggé szomorúnak tűnik. Az biztos, ha így áll előttem, képtelen lennék megölni őt vagy bármilyen módon ártani neki.
  - ...mert nem akarsz velem lenni - fejezi be a mondatot helyettem.
  - Igen. De szerintem ez egyértelmű. Mármint... megölted a családomat, mindkettőnk családját, nekem kellett felnevelnem az öcsédet, miközben még én is gyerek voltam, egy cél vezérelt csak, hogy megöljelek és Sasuke életébe is békét hozzak, erre itt találom magam veled összezárva egy bűnözőszervezet tagjaként, amiért cserébe állítólag válaszokat kapok tőled a kérdéseimre, mégsem mondtál eddig semmi érdemlegeset. És ha ez még nem volna elég, féltékenykedsz, ha bárkivel is beszélek, megcsókolsz, aztán idejössz számon kérni azért, mert el akarok innen tűnni, és az egyetlen emberhez szeretnék menni, akiben megbízom - hadarom el szinte egy levegővétellel. Mire a végére érek, Itachi a vállamat két oldalt megfogja, és hirtelen magához rántva a karjaiba zár. Meglep ez a hirtelen érzelemkinyilvánítás, mégis a sokktól és a szorítástól mozdulni sem tudok. Csak vagyok a karjai közt, akár csak egy rongybaba, és tűröm, ami már sokadik alkalommal akaratom ellenére történik.
     Mikor lazul kicsit a szorítása, simán ellökhetném magamtól, ellenkezhetnék és felpofozhatnám, de saját magamnak is be kell látnom, hogy Itachi karjai közt lenni, az izmos mellkassal összesimulni és az illatát érezni megnyugtatóbb érzés, mint gondoltam. Tudom, hogy hülyeséget teszek, de most muszáj egy kicsit hagynom magam sodródni az árral, mert az én háborgó lelkemnek is jót tesz ez.
     A hajamon érzem, ahogy veszi a levegőt, szép lassan válik szabályossá, egyenletessé a légzése, ahogy sikerül megnyugodnia. Talán neki is ez a helyzet furcsa, mégsem ereszt egy jó ideig még. Lehet, hogy nem akar szembesülni a pillanat utáni reakciómmal, de az is lehet, hogy csak szimplán neki is olyan jól esik most csak így állni és a régi szép idők emlékeivel körbelengve ölelkezni az exével, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
     Mikor végül mégis elenged percek után, a szemembe nézve csak annyit mond:
  - Remélem, hogy igazad lesz Sasukével kapcsolatban, mert ha szembe kerülünk egymással, ott valaki meg fog halni. Vagy én, vagy ti - jelenti ki, majd sarkon fordul, és kisétál a szobából, engem ott hagyva képletesen értve teljesen leforrázva.
     A hangulat, a beszédstílusa és a kisugárzása egy pillanat alatt változott meg, olyan gyorsan, hogy képtelen vagyok követni az eseményeket. Az egyik pillanatban még úgy ölel, mint régen, a következőben pedig engem is és Sasukét is megfenyeget. Fogalmam sincs, mi lep meg jobban. Az, hogy ezt mondta, vagy az, hogy hagytam, hogy úgy ölelgessen, mintha nem lennénk épp ellenségek. Nem, pontosabban úgy ölelt, mintha egy pár lennék. Olyan gyengédséggel, mintha én lennék számára a legfontosabb az életben. Mekkora egy idióta vagyok! Meg kéne ölnöm, nem pedig a régi emlékek hatására enyelegni vele a szoba közepén! Te jó ég, Mea, hova tetted az eszed?
     Az ágyra rogyok, és még mindig az előbb történteken kattog az agyam. Egyszerűen nem tudok kiigazodni magamon sem. Most szeretem vagy utálom őt? Valójában ez teljesen mindegy, mert mindenképp meg kell bosszulnom a klánunk meggyilkolását, különben a saját lelkiismeretemmel sem tudnék megbirkózni. De vajon, ha megölném, akkor tiszta lenne a lelkiismeretem? Segítene valamit a lelkem jelenlegi állapotán? Változtatna valamit, ha Itachi nem élne?
     És ekkor ott, az ágyon ülve, a gondolataimba mélyedve világossá válik számomra minden. Mindegy, hogy Itachi él-e vagy sem. A lelkem mindkét esetben darabokra hullik. Ha él, akkor olyan lenne számomra, mintha elárulnám a klánomat. Ha pedig meghal, akkor azért roppannék bele lelkileg, mert még mindig szeretem őt.

---

     Sasukének fogalma sincs róla, hogy minden éjjel a fájdalom a szívembe mar, pánikbetegséghez hasonló tünetet produkálok, mert egyszerűen nem tudom megemészteni a történteket. Már másodszorra veszítem el a klánom, és bár az elsőt, a vér szerintit nem ismertem, mégis miattuk is fáj a szívem. De leginkább az Uchiha klán miatt, akik befogadtak, mintha valóban közéjük tartoznék. A szomszéd szobában pedig ott pihen az a fiú, aki szinte, mintha az öcsém lenne, és most rajtam a felelősség, hogy felneveljem és vigyázzak rá. De könyörgöm, még én is csak egy gyerek vagyok!
     Minden annak az átkozott Itachinak a hibája! Ő tehet mindenről, mindent elvett tőlünk, ami valaha is fontos volt nekem és az öccsének. Bíztunk benne, és elárult nem csak minket, de az egész klánt is. Az akadémián kinéznek minket, ujjal mutogatnak, mint az Uchiha klán maradékára, a hátunk mögött kibeszélnek, és sajnos sokszor tudatában vagyok ennek, mert hallom őket. A sutyorgást, ahogy összenéznek az emberek, a szánalmat a szemükben... Csak abban reménykedem, hogy Sasuke ebből nem vesz észre semmit.
     Az a szegény fiú teljesen maga alá került, a bátyja volt neki a legfontosabb, és most, hogy elárulta őt, egyszerűen már fogalma sincs, kiben bízzon. Tudom jól, hogy folyton azt lesi, én mikor buktatom le magam, hogy valamit tervezek ellene, pedig erről szó sincs. Az életemet adnám azért, hogy Sasuke jól legyen és úgy nőjön fel, hogy megkap mindent, amiről csak álmodik. Családot, barátokat, egy szerető bátyust...
     Szerettem Itachit nagyjából az első találkozásunk óta. Bár akkor még nem is tudtam, mi történik velem, mert baba voltam még, mégis… Az egész életemet úgy töltöttem, hogy ő mellettem van, és mindig éreztem egyfajta szeretetet iránta. Eleinte olyan volt, mint a legjobb barátom. Mindenben segített, elmondhattam neki bármit, ott volt, ha segítség kellett. Később viszont, ahogy kezdtem felnőni, elkezdett másféle kép kialakulni bennem róla. Még mindig bíztam benne, közel állt hozzám, ám elkezdtem előtte titkokat rejteni. És valamennyi vele kapcsolatos volt.
     Nem mondhattam el neki, hogy éjjelenként gyakran álmodom vele. Nem mondhattam el neki, hogy mennyire megváltozott az évek alatt, és hogy tetszik, ahogy a póló feszül a felsőtestén. Ahogy arról sem számolhattam be, mennyire boldogsággal töltött el, akárhányszor hozzám ért, megölelt vagy csak valami szépet mondott. Akkor még nem tudtam, mik is ezek az érzések, csak abban voltam biztos, hogy erről Ő nem tudhat, mert valószínűleg nem tudna akkor már ugyanígy viszonyulni hozzám.
     Számára olyan voltam, mintha a húga lennék. Nem érzett többet irántam, és ebben azért voltam biztos, mert ugyanúgy bánt velem is, mint Sasukével. Ugyanazokkal a testvéri tanácsokkal látott el, ugyanazakkal a szavakkal dicsért meg engem is, mint a kisfiút. A tekintetében is ugyanazt a szeretetet láttam meg amikor rám nézett, mint amikor Sasukére pillantott. Nekem mégis ez olyan szempontból elég volt, mert foglalkozott velem, velem volt, és csak ez számított.
     Amikor később kiderült, hogy milyen módon is szeretem őt, ugyanúgy törődött velem. Jobban odafigyelt arra, hogy hogyan fogalmaz, mikor hozzám beszél, de nem lökött el magától, mint ahogy vártam. Egy idő után pedig a gyakorlópályán bevallotta nekem, hogy ő is szeret engem, azóta pedig együtt voltunk. Egészen addig az éjszakáig.
     Vannak érzések, amik bárcsak ne léteznének. Én szinte csak ezekkel vagyok tele, mégis egy dolog tart életben és ad erőt minden nap. Hogy Sasukét lelkileg rendbe tudjam tenni, mert nem érdemli meg a szenvedést. Ő nem.

2020. június 13., szombat

10. fejezet






     Itachi a szobájában pihen, mikor kopogás hangját hallja az ajtó felől. Felülve invitálja be az újonnan érkezőt. Tudja, hogy őrültség és nem is érti, miért érzi ezt, de reménykedik benne, hogy a volt barátnője az. Amióta ismét a közelében van, teljesen összezavarodott, és érzi, hogy a gondosan felépített képzeletbeli fala kezd leomolni, akárhányszor csak meglátja a lányt. Azóta, hogy az erdő mélyén megküzdött a Sharingan és a Sutagan, egyfolytában térnek vissza hozzá azok az érzések, amikről azt hitte, rég a múlté. Dehogy volt az! Jött ez a lány, mindent felforgatott az életében, és hiába akarja azt, hogy ő gyűlölje azért, amit a múltban tett, mégis... ha arra a csókra gondol, ami egy hónapja történt, egyszerűen szeretné ismét érezni, amit akkor. Szeretné, ha visszamehetne az időben, és minden olyan lenne, mint rég.
     Eszébe ötlik, amikor nemrég összefutott vele éjjel a fürdőszobánál. A karcsú alakját csak egy kicsi törülköző takarta, és hiába fohászkodott érte, csak nem akart leesni róla az a kis anyag. Szinte megrémítik a gondolatai, hiszen ő sosem volt ez a perverz típus, aki epekedve nézi a nőket. Más nőt nem is tudna ilyen szemmel nézni, de Meake más az ő szemében. Zavarja, hogy az utóbbi időben alig láthatta, de tudja, hogy ez így volt a legjobb. Az ő érdekében is, és a lányéban is.
     Konan dugta be a fejét az ajtón, ezzel kiszakítva Itachit a kínzó gondolatok közül. A kék hajú nő arcáról nem tudott semmit sem leolvasni, de biztosan fontos lehet, ha közvetlenül azután jön be hozzá, hogy Pein beszélt Tobival, Nichivel és Meával. A fiatal nő leül az ágy szélére, ezzel is tudatva Itachiban, hogy fontos dologról lesz szó.
  - Baj van? - kérdez rá az Uchiha fiú, azonban arca kifejezéstelen marad. Mindig, minden pillanatban igyekszik figyelni arra, hogy ne árulja el magát.
  - Pein beosztotta csapatokba Tobit, Nichit és Meakét - kezdi. Egy pillanatra megáll a mondandójában, talán csak azért, hogy kigondolja, hogyan fogalmazza meg a gondolatait, ezt pedig Itachi kihasználja, és rákérdez arra, ami őt érdekli.
  - Mea Deidarához lett beosztva? - Konan hirtelen kapja társára a tekintetét, a férfi pedig mindent le tud olvasni az arcáról. - Akkor hova?
  - Hozzád és Kisaméhez - mondja ki a kék hajú, Ita pedig megkönnyebbülést érez. Valami oknál fogva nagyon zavarná, ha Deidarával és Sasorival lenne egy csoportban. Deidara túl kedves a lányhoz, Sasori pedig... azóta irritálja, hogy a bábhasználó Mea közelében van, amióta meglátta őket az emeleti folyosón összeölelkezve.
  - Hogy fogadta? - jön Itachitól az újabb kérdés, és már előre fél a választól. Van is oka rá.
  - Hát... Deidaráék csapatában akart lenni. Mikor közölte vele Pein, hogy nem engedélyezi, Mea kilépett a szervezetből - A nő hangja halk, Itachi mégis mindent tisztán hall. Szóval Mea annyira utálja őt, hogy inkább választja a magányt, mint hogy vele legyen egy csapatban? Hiszen valószínűleg a faluban már kinyomozták, hogy a lány velük van, oda semmiképp sem mehetne vissza, szökött ninjaként pedig állandó veszélynek lenne kitéve.
  - Hogy mit csinált? - szorítja ökölbe a kezét a férfi. - Hol van most?
  - Azt hiszem a szobájában. Legalábbis nem láttam azóta, hogy Pein elmesélte, mi történt.
     Itachi gyors léptekkel hagyja el a szobáját, a reakciótól ledöbbent lányt magára hagyva.

     Tombolni tudnék. Pein egy idióta, ha azt hiszi, hogy én Itachival fogok majd önként és dalolva együtt dolgozni. Nem éri meg ebben a szervezetben sem maradni, hiszen nem kaptam egész eddig semmit a megígért infók közül. Senki nem adta meg a választ egy kérdésemre sem, holott Konan válaszokat ígért a csatlakozásért cserébe. Válaszokat Itachitól.
     Dörömböl valaki, én pedig hirtelen pattanok el onnan, hiszen eddig a hátamat az ajtónak vetve ültem a földön, a hajamba beletúrva gondolkodtam, hogy mitévő legyek, most pedig valaki megzavarja a gondolataimat.
  - Mea, nyisd ki! - hallom meg Itachi dühös hangját, és már abban a pillanatban tudom, mit szeretne az exem.
  - Hagyjál, Itachi! - szólok ki kicsit durvábban, de ez sem hatja meg. A következő pillanatban nyílik az ajtó, és az izmos test már a szobán belülre is kerül. Az ajtó becsukódik utána, én pedig határozottan, mégis dühösen nézek Ita szemeibe. - Mit akarsz?
  - Tényleg kilépsz? - meg sem várja a válaszomat, már folytatja is: - Tudod, mekkora veszélynek teszed ki magad? Kazuki megtalált, szerinted a falu többi lakosa nem tudja, hogy itt vagy? Mégis hova mennél? Szökött ninjaként...
  - Nem kell kioktatnod, Itachi! Tudom jól, mivel jár az, ha szökött ninja vagyok - sóhajtok. - Egyébként sem lennék védtelen.
  - Nem egy shinobi fog majd megtámadni, mégis hogy védenéd meg magad? - emeli meg kicsit jobban a hangját, miközben közelebb lép. Nem hátrálok, állom a tekintetét, ugyanis pontosan tudom, hogy fogja érinteni, ha elmondom neki, hova készülök, de abban is biztos vagyok, hogy nem követne.
  - Nem mondtam, hogy magamat kell majd megvédenem - mosolyodom el gúnyosan. - Természetesen ahhoz megyek, akit ugyanúgy szökött ninjaként könyvelnek el, akárcsak engem.
  - Te... - kezdi, majd szemeiben meglátom azt, amit vártam. Rájön, hova készülök, teljesen ledöbbenti, és ezután már egy hang sem jön ki a torkán. A gondosan megalkotott álarca egy pillanatra enged bepillantást nyerni az érzései közé, ám amit látok a döbbeneten kívül, nem egészen az, amire számítok. Nem undor, nem gúny, nem lenézés. Sokkal inkább szomorúság és bűntudat. Mindezt csak egy pillanatra látom rajta, mert utána azonnal rendezi is a vonásait.

---

     A kunai becsapódik a gyakorlóbábú közepébe. Sasuke nem néz rám, arca igazából kifejezéstelen, pedig a mai edzésen nem csak engem győzött le háromszor egymás után, de minden egyes dobása is, amit a bábúra mért, pontosan a közepébe talált. Hibátlan edzésen van túl, mégsem tud örülni a sikerének, hiszen nem csak egy edzésen akar hibátlanul teljesíteni, hanem a végső összecsapásában is, amit a bátyjával kell majd megejtenie.
  - Ügyes vagy - dicsérem meg, miközben mellé pattanok, és megölelem. Sasukének már régóta nincs senkije, csak én. Én vagyok az egyetlen támasza, és tudom jól, hogy ez visszafele is igaz. Mióta Itachi megölte mindkettőnk családját és elhagyta a falut, csak ketten maradtunk.
  - Hm - hümmög, mintha ez igazán nem számítana dicséretnek, azonban én tudom, milyen sokat is jelent neki, hogy vele vagyok. Nem tud velem úgy edzeni, mint anno Itachival, azonban van valamim, ami Sasukének nagyon sokat segít. A Sutaganom.
  - Holnap indulsz, igaz? - váltok témát, mire rám kapja a tekintetét. Ugyanolyan sötét szemei vannak, mint Itachinak, ugyanaz a kisugárzás, ugyanaz a vonás, szinte kiköpött Itachi, csak kicsiben. A lányok már most odavannak érte, később pedig biztos vagyok benne, hogy le sem fogja tudni vakarni őket magáról.
  - Nem tudhat róla senki sem - emlékeztet, mire bólintok. - Ha elég erős vagyok, eljövök érted, és együtt megkeressük azt a szemétládát. Végignézheted, ahogy végzek vele.
  - Ha nem ölöm meg én előbb - emlékeztetem, hogy ha én találkozom szembe vele előbb, én fogom megölni.
  - Ugyan, még engem sem tudsz legyőzni - enged el felém egy félmosolyt. Ezért valószínűleg a korabeli lányok oda meg vissza lennének.
  - Addigra én is erősebb leszek ám! Mindent bele fogok adni az edzésbe, nem fogok lemaradni tőled, Sasuke. Ezt megígérem neked!
  - Úgy legyen - bólint, majd elindul hazafelé, én pedig vele tartok. Mióta nincs családunk és csak ketten maradtunk az Uchiha klánból, úgy döntöttünk, hogy legcélszerűbb, ha együtt lakunk. Egy a klánunk, egy a célunk, és azóta egy lett a lakásunk is.

2020. június 6., szombat

9. fejezet




     Az, hogy meglepődtem, talán nem is megfelelő kifejezés. Ninja vagyok, elvileg nem lenne szabad semminek sem meglepnie, most mégis... Talán tényleg le vagyok lassulva, és a kajahiány teszi ezt velem. Nem tudok másra figyelni, csak az ajkaira, ahogy finoman kóstolgatja az enyémeket, erőfeszítésembe telik, hogy ne viszonozzam csókját. Végül egy pár másodperc múlva, mikor összeszedem magam, magam mögé nyúlok, és a nadrágomra csatolt fegyvertartóból kiveszek egy kunait. Hirtelen mozdulattal emelem a nyakához, mire ajkai elválnak az enyémektől.
     Az én kunaim egy másikhoz csattan, mikor még nem is éri el Itachi nyakát. Számított rá, hogy támadni fogok, ezt bizonyítja a már közénk ékelődött két kunai, amik egymással keresztet alkotnak.
  - Mégis... - kezdem kiszáradt szájjal, nagyot nyelek. Kábának érzem magam, de mellette kezd kitörni belőlem a düh megannyi változata. Dühös vagyok rá, hogy megcsókolt. Dühös vagyok magamra, mert nem tudtam azonnal reagálni. És rendkívül dühös vagyok megint csak Itachira, amiért még mindig hatással van rám.
  - Ne haragudj - vág a szavamba, és hátrébb lép tőlem. A saját kunaiját elteszi, az én kezemben pedig még mindig ott a sajátom. Egyértelmű. Nem tart engem ellenfélnek. Csak emiatt teheti meg, hogy elteszi a fegyverét, miközben az enyémet még mindig fenyegetően szorítom a kezemben. Lenéz, gyengének tart. - Eltennéd azt? - biccent a kunaim felé.
  - Nem! - húzom ki magam. - Te támadtál rám először, kell valami, amivel... - folytatom idegesen, majd megakadok. Ami megvéd? Amit ellene tudok használni? Egy kunai? Nevetséges. Egy pillanat alatt bukkan elő a Sutagan, rá egy másodpercre pedig a Sharingan is.
  - Nem akarok harcolni, Mea - sóhajt Itachi.
  - Akkor miért hívtad elő a Sharingant? - vonom fel a szemöldököm.
  - Te miért hívtad elő a Sutagant? - vág vissza.
  - Mert megtámadtál!
  - Megcsókoltalak! Nem az életedre törtem - kiabál velem, ami meglepő a folyton nyugodt Uchihától. - Eltűntetnéd a szemeidet? Nem akarok a te érzelmeidből beszélni - néz el rólam, a Sharingant felváltják a régen szeretett fekete íriszek.
     A Sutagan, ha nem konkrét érzéseket akarok az ellenfelembe küldeni, akkor hajlamos a saját érzéseimet sugározni a másik félbe. Ezek nem fájdalomként hatnak, csupán a saját negatív vagy épp pozitív érzéseimet az is érezni fogja, aki a szemembe néz. Elrejtem a klánom szemeit, és már a saját barna íriszeimmel nézek a szemébe.
  - Menj a pokolba - mondom ki a kicsit sem kedves szavakat, majd kiviharzok a konyhából. Már a szobámba vagyok, mikor rájövök, hogy minimum legalább egy pofont lekeverhettem volna neki, amiért csak úgy megcsókolt, de már mindegy. Az ágyamra fekszem, és egy nagy sóhaj után az ajkaimhoz érintem az ujjaim. Megcsókolt, ez pedig nem épp csak a dühöt ébresztette fel bennem. Legszívesebben visszacsókoltam volna, de úgy érzem, akkor az Uchiha klánt és Sasukét árultam volna el.
     A francba Itachival! A francba az érzésekkel! Utálnom kéne, mégis akkor miért érzem ezt iránta? Miért van ilyen hatással rám? Nem szerethetem a nevelőszüleim gyilkosát!
     Egy lámpa törik, ahogy lesöpröm az éjjeli szekrényemről. Nem tudom, mikor keltem fel az ágyról, annyira elöntenek az érzelmek, hogy csak tombolni akarok. Törni-zúzni, ordítani, de szívesen megverném Itachit is, amiért képes még ennyi idő után is meglepni és olyan érzéseket kelteni bennem, amire jelen helyzetben a terveim elvégzéséhez semmi szükségem. Csak hátrálltat minden, ami vele kapcsolatos.
     Kopogás hangja üti meg a fülem, mire az ajtó irányába kapom a fejem.
  - Mea, minden rendben? - szólal meg Deidara az ajtó túloldaláról, mire nagyot sóhajtok. Valószínűleg ő nem értené meg, hogy mi is a gondom, Itachi pártját fogná, mivel ugyanannak a szervezetnek a tagjai mindketten.
  - Persze, csak... - lépek az ajtóhoz, hogy kinyissam - ...véletlenül lelöktem a lámpát - kamuzom. - Nincs semmi baj.
  - Biztos? - Nem igazán hisz nekem, ez tökéletesen látszik a tekintetén.
  - Persze - bólintok a lehető leghatározottabban.
  - Rendben. Ha bármire szükséged van... - mosolyodik el végül.
  - Akkor szólok. Köszönöm - viszonzom a mosolyát. Deidara szinte mindig kedves velem, talán nála meg a csajoknál érzem leginkább azt, hogy nem kívülállóként kezelnek.
  - Tetszik a hajszíned - dícsér meg.
  - Köszi - biccentek.
     Miután becsukom mögötte az ajtót, fáradtan vetem hátam a nyílászárónak, majd az mentén lecsúszom a földre. A lábaimat felhúzva ülök a földön és a tincseimet nézem, mintha nem lennék teljesen épelméjű. Hiszen ki az rajtam kívül, aki elmélyülten kezdi vizslatni a haját, hátha felfedezi benne azt az értéket, amiért dícsérgetik. Én nem látom benne.

---

     Megint jópár nap eltelik, ami szinte olyan számomra, mintha egybefolynának. Egy nagy bújócska az egész hét, ami aztán hónappá növi ki magát. És miért bújócska? Mert nem akarok összefutni Itachival. Nincs szükségem az újabb érzelemhullámra, amit ő okoz bennem. Így aztán legjobbnak láttam, ha amilyen módon csak lehet, elkerülöm őt. Az egy hónap alatt összesen kétszer futottunk össze a lakásban. Az egyik alkalommal Pein hívta össze a csapatot, hogy beossza, ki mikor megy küldetésre. Szerencsére én semikor, ahogy rajtam kívül a csajok, Pein és Tobi sem. Más mindenki be lett osztva, természetesen már az eredeti csapatfelosztás alapján. Abban a pár napban egyszerű volt elkerülni az Uchihát, mivel nem is volt otthon.
     A másik alkalom, amikor belebotlottam, az pont a fürdőszoba ajtajában volt. Zuhanyoztam, és mivel az én zuhanyzóm egyszerűen használhatatlan lett, mert föcsköli a vizet mindenfelé - erről egyébként Peint tájékoztattam is, aki megígérte, hogy kiccserélteti -, a közös zuhanyzót kényszerűltem használni. Elvileg azt senki sem használja, amolyan pótzuhanyzónak van fenntartva az olyan esetekre, ami most nálam is volt, így nem kicsit lepődtem meg, mikor az emeleten a fürdőből egy szál törülközőben kiléptem éjjel kettőkor, és Itachival találtam szembe magam. Direkt zuhanyoztam ilyen későn, hogy ne találkozzak össze senkivel és gyorsan át tudjak suhanni a szobámba, erre pont abba a pasiba botlok, akivel legkevésbé akartam volna összefutni. Komolyan, inkább eltűrtem volna azt, hogy valamelyik másik férfi nézzen rajtam végig perverz tekintettel, mint azt, hogy Itachi szava elálljon a látványtól, és mint két idióta, kerülgessük egymást, miközben rajta pontosan látszódik, hogy megannyi emlékkép zúdul rá abból az időből, amikor még együtt voltunk. Hiszen akkor gyakran zuhanyoztunk együtt, mindent látott már belőlem, amit senki más nem. Most mégis más volt a helyzet. Nem voltunk együtt, ráadásul az évek elteltével mindketten változtunk testileg és lelkileg is, ezt a szituációt pedig így, ebben a formában nem tudtuk másképp lereagálni.
     Akkor láttam utoljára Itachit. Emlékszem, gyorsan végigrohantam a folyósón a törülközőmet magamhoz szorítva, nehogy leessen útközben. A szobám ajtaját kinyitottam, majd mielőtt beléptem volna, még visszanéztem Itachira, aki végig engem nézett. Az ajtó becsukódásával pedig megszűnt számomra az a kínos szituáció, ami kint körüllengett. Az ágyamra ülve elhatároztam, hogy másnap követelni fogom Peintől, hogy azonnal csináltassa meg valakivel a zuhanyzóm. Egyébként a kissé hisztis hangom és dühös tekintetem láttán estére már volt is egy működőképes SAJÁT zuhanyzóm.

     A mai nap Konan azzal fogad reggel nyolckor, amikor a konyhába letámolygok egy csésze kávéért, hogy délután kettőkor Pein beszélni akar néhányunkkal. Magamban konstatálom, hogy akkor nagy a valószínűsége, hogy Itachival ismét össze kell futnom. A nő, mintha csak a gondolataimban olvasna, hozzáteszi:
  - Ő nem.
     Mindenki tudja már a szervezetben, hogy el akarjuk kerülni egymást. Ha nem muszáj, nem tartózkodunk egy helyiségben. Ő tudja, én hány óra körül szoktam lejönni a konyhába, ilyenkor pedig ő máshol tartózkodik. Én általában mindig a szobámban vagyok, így minden más időben az övé az egész lakás, bárhol lehet. És ez így van rendben.
  - Köszönöm, hogy szóltál - válaszolom Konannak, és elindulok fel a szobámba.
     Nagyon hamar elrepül az idő, és már délután kettőt mutat az óra. A szobámból ekkor merészkedek elő legközelebb, épp csak annyi időt tervezve be, míg átérek Pein dolgozószobájáig. Igen, ennyit terveztem csak, azonban az égiek megint rossz tréfát akarnak űzni velem, így mikor kilépek az ajtómon, azonnal Itachiba ütközöm. Szó szerint, egyenesen nekimegyek a mellkasának, ő pedig reflexből karol át, nehogy hátraessek.
  - Itachi... - lépek hátrébb. Nem is láttam, hogy ő az, csak a parfümje... ugyanaz, mint régen. Ugyanaz az illat, amit még én ajánlottam neki, mert nagyon tetszett. És még mindig ezt használja, engem meg ez valami oknál fogva örömmel tölt el.
  - Ne haragudj, megfeledkeztem arról, hogy Pein... - kezd magyarázkodni.
  - Te nem jössz - vágom rá, mire értetlenül néz rám.
  - Nem, azt akartam mondani, hogy elfelejtettem, hogy Pein említette, hogy akar veled beszélni. Tudod, a többiek nagyon odafigyelnek arra, hogy lehetőleg ne fussunk össze a kevesebb konfliktus érdekében.
  - Ezek szerint ez mégsem vált be - nézek szemrehányóan rá.
  - Valóban - bólint, egy apró mosoly bújkál a szája szélében. - És ezúttal ruha is van rajtad - jegyzi meg halkan, pont mikor már ellépnék mellette.
  - Hogy mondod? - vonom fel a szemöldököm.
  - Nem mondtam semmit - jelenti ki nyugodt hangon, mintha én lennék a bolond, aki behallucinál dolgokat, ám a mosoly, ami még mindig a szája szélében bújkál, elárulja őt.
     Pein dolgozójába egy kopogás után lépek be. Bent van már Tobi és Nichi is.
  - Csak téged vártunk már - jelenti ki Pein, miközben engem is hellyel kínál a többiek mellett.
  - Miről lenne szó? - fonom össze magam előtt a karjaim.
  - Mint az bizonyára feltűnt nektek, csak hármótokat hívtam be. Csak nektek nincs csapatotok a szervezetben, és úgy döntöttem... - kezdi a vezér, de Tobi tapsikolva felpattan, ez pedig beléfojtja a szót.
  - Mi hárman leszünk egy csapat - örömujjong a maszkos tag.
  - Tobi, kérlek, ülj vissza a helyedre - parancsol rá Pein, ezt pedig teljesíti is az említett.
  - Csapatban lesztek, de nem úgy, ahogy Tobi gondolja - korrigál a piercinges, mire összeszűkül a szemem. - Már meglévő csapathoz fogtok hozzácsapódni. Lassanként ki akarunk alakítani három fős csapatokat, hiszen ha mindig több tagunk lesz, szükség van a változásokra. Konannal és Nagatoval arra az elhatározásra jutottunk, hogy mivel a mi hármasunk is egymást erősíti, ha a szervezet csak három fős csapatokból állna, még inkább nálunk lenne a fölény - magyarázza, végül pedig a kezeit összecsapja. Úgy néz végig rajtunk, mintha már végzett volna a mondandójával, azonban egy valami hiányzott az egészből. Ez Nichinek is feltűnt, aki óvatosan felemelte a kezét, mintha az iskolában jelentkezne.
  - Bocsánat, de... azt hiszem, azt kihagytad, hogy melyikünknek hova kéne csatlakoznia.
  - Mert az egyértelmű. Te mindig Hidannal és Kakuzuval mentél eddig is, Tobi Sasorival és Deidarával, Meake pedig...
  - Nem lehetnék én egy csapatban Deiékkel? - szólok közbe, és látszik, hogy Pein kezdi elveszíteni a türelmét, mert mindig valaki közbeszól.
  - Nem, te Itachival és Kisamével leszel - néz rám ellentmondást nem tűrően.
  - Nem!
  - De, igen!
  - Nem! - ismétlem, mire Pein fején szinte látom az idegbaj jeleit.
  - De, Meake! Itachi ismer téged a legjobban, ráadásul régen is tökéletes csapatot alkottatok. Olyanok vagytok, mint... mint a kirakós. Tökéletesen passzoltok egymáshoz, már ami a munkát illeti - magyarázza.
  - Oké - kelek fel a székből. - Kiléptem - jelentem ki, a következő pillanatban pedig az ajtó becsapódik utánam.