2020. május 30., szombat

8. fejezet





     Három hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy szinte tudatomon kívül végeztem Kazukival. Azóta is próbálok rájönni, mi és hogyan történt, azonban az agyam arról az estéről meglehetősen tompa. Úgy érzem, minél többet gondolkodom rajta, annál inkább tehetetlennek és bűnösnek érzem magam. És ami kicsit sem lep meg, hogy mindinkább Itachit okolom a saját tetteim miatt, holott nem ő szabályozta, mit tegyek és mit ne.
     Sajog a fejem. Tisztán érzem a lüktetést, akárhányszor a szörnyűségekre gondolok, amiket át kellett élnem az utóbbi időben. Talán ezen már a fájdalomcsillapító sem segíthet, hiszen magam sem tudom, fizikai vagy inkább lelki eredetű fájdalomról van szó. Mégis az ujjaim közt forgatom egy ideig a kis pirulát, majd egy kevés vízzel beveszem. Ha használ, használ, ha nem, akkor pedig tovább szenvedek. Nekem végülis már mindegy.
     A lépések mögöttem egyre hangosabbak lesznek, majd végül elhalkulnak. Egy kéz simul óvatosan a vállamra, mire nagyot sóhajtok. Tényleg nem értik, hogy hagyjanak békén? Mi ezen olyan nehéz vagy érthetetlen?
  - Enned kéne valamit - szólal meg halkan, és azonnal be tudom azonosítani a hangját.
  - Nem vagyok éhes - motyogom én is ugyanolyan hangerővel.
  - Sejtettem, hogy ezt fogod mondani, épp ezért rendeltem pizzát - mosolyodik el, ez hallatszódik a hangján is.
  - Én nem szoktam pizzát enni - jelentem ki, miközben igyekszem határozottságot erőltetni magamra. Ugyan, kit akarok becsapni? - Egyébként milyet rendeltél?
  - Kaliforniait - mosolyog Deidara, mire összehúzom a szemem. Naná, hogy a kedvencemet rendelte, és persze nem tudhatta ő sem, hogy melyiket szeretem. Csak egy valaki tudja.


---


     Másfél óra múlva már mindenki egy-egy pizzával az ölében ül a tágas nappaliban. Néhányan a kanapékat és a fotelokat foglalták le, mások a földön ülve falatozzák a vacsorájukat. Én az utóbbi csoportba tartozom, ahogy Hidan, Nichi, Kisame és Deidara is. A szöszi srác igyekszik folyamatosan beszédbe elegyedni velem, ám abszolút nem könnyítem meg a dolgát. Nincs kedvem beszélgetni, ez szerintem egyértelmű a reakcióimból ítélve is, mégsem adja fel.
  - Hagyd már szegényt élni - kuncog Kisame a tőlünk merőlegesre lévő falnak támaszkodva. Hálásan mosolygok a cápaemberre, aki Deit arrébb tessékelve ül át mellém. - Jobban vagy, kislány?
  - Még élek - állapítom meg az egyértelműt. - Igazából fogalmam sincs, mit kezdjek most. Mármint... én vissza szándékoztam menni Konohába, de így... nem hiszem, hogy szívesen látnának ott.
     Itachi felkapja a fejét Konoha említésére, és tisztán érzékelem, hogy a mi beszélgetésünkre kezd figyelni. Szinte már zavarba ejtő, ahogy a párosunkat fürkészi, de úgy tűnik, ez Kisamét a legkevésbé sem érdekli.
  - Mit szeretnél még ott? Tudják, hogy leléptél, ráadásul senki sincs ott már, aki neked fontos lenne - elmélkedig a kék bőrű, mire először meglepődöm, hogy ilyen nyiltan kimondja a gondolatait, végül pedig a pizzaszeletemet visszaejtem a tányéromra, tekintetem pedig Kisáéba fúrom.
  - Minden ott van, ami nekem fontos. Ott vannak a barátaim, a... - folytatnám, mire egy apró nevető hang hagyja el a száját.
  - Milyen barátok? Kik?
  - Például Sasuke - vonok vállat, mire egy tányér összetörik. Nem is kell odanéznem, hogy tudjam, Itachi felöl jött a hang. Mélyen Kisame szemébe nézek, aki meglehettősen értetlen fejjel nyitná a száját, de megelőzöm. - Az, hogy jelenleg nem ott van, nem azt jelenti, hogy nem jön vissza. Megígérte, hogy visszajön, én pedig cserébe megígértem neki, hogy segítek a terveiben - hangom alig hallható, a megfagyott levegőjű, elcsendesült nappaliban mégis úgy hat, mintha minimum kiabálnék.
  - Khm... mit szolnátok, ha a mostani helyzetre való tekintettel kicsit megújulnánk? - szólal meg Nichi a helyiség egyik sarkában ülve. Konan azonnal rá néz, és egy olyan pillantást váltanak egymással, amit senki más nem képes értelmezni, csak egy másik nő. Amolyan "csajosan összepillantva gondolatátvitellel kommunikálunk" pillantás volt ez, mire Konan felpattan.
  - Igen, ez tökéletes ötlet! - csapja össze a tenyerét. - Hiszen nincs is jobb módja a múltban szerzett sérelmek lezárásának, mint egy teljes megújulás - magyarázza, miközben szinte felrángat a földről. - Vedd úgy, mint egy szakítás utáni megújuló csajos napot. Megcsináljuk egymás haját és...
  - Szakítás? Meg milyen megújulás? Én nem hiszek az ilyen hülyeségekben - nézek értetlenül, mire az emelet felé kezd terelgetni. Közben Nichi is feltápászkodik a helyéről.
  - De Nii-nek van egy nagyon szuper kontaktlencséje, és pont tervezte befesteni is a haját, valamint rám is rámfér egy kis vágás - mutatott a már kissé megnőtt tincseire.
  - Neked is lenőtt már a hajad - állapítja meg Nichi, mire csúnyán nézek rá, de be kell látnom, hogy igaza van. Vöröses tincseim fölül egy vonallal elválasztva mennek át az eredeti kávébarna színükbe, ami ugyan már nem olyan feltűnő és csúnya kinézetben, mégsem ártana, ha venném rá a fáradtságot, hogy újrafessem.
  - Nincs is nálam hajfesték... - hozom fel az utolsó érvemet, mire Konan felkuncog.
  - Nagato nagyon hasonló árnyalatot használ, mint te, szóval ez megoldva - vigyorog, mire hitetlenül nézek az említettre.
  - Te fested a hajad? - pislogok nagyokat.
  - Hát... igazából ezt nem lett volna szabad kikotyognom - jön zavarba Konan, Nagato pedig gyilkos pillantással kezdi méregetni.
     A két nő elkezd az emeletre terelgetni, mikor pedig már felérünk, akkor hallom meg, ahogy szinte mindenki egyszerre kezdi cinkelni Nagatot, hogy mégis mennyire őszülhet, hogy neki már festenie kell a haját. Némiképp sajnálom is szegényt, hiszen ez valóban egy kényes téma lehet számára, ha Konannak titokban kellett volna tartania ezt gyerekkori csapattársáról.
      Jelenlegi két barátnőm elkezdi előpakolászni a szükséges eszközöket. Nichi teljesen felpörögve mutogatja nekem az arany lencséket, amit rutinosnak tűnnő mozdulattal helyez bele a szemébe. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon gyakran használ-e ilyen kinézetváltoztató kiegészítőket. Konan kikeveri a vörös festéket nekem, majd ezután Nichi ezüstszürke festékét is, amire a vörös hajú lány esküszik, hogy fehér lesz általa a végeredmény. Nem értem, hogy azt a gyönyörű vörös színt miért akarja megváltoztatni, de nem szólok bele, az ő haja, ő tudja, milyenre szeretné festeni.
     Miután be lett festve mindkettőnk haja, Konan leül a székre, én pedig mögé lépve elkezdem olyan frizurára alakítani a haját, amilyen az egyik régebbi fényképén volt. Ő kérte, hogy próbáljam meg neki azt a frizurát összehozni. Amikor felkel a székből, és elégedetten néz bele a tükörbe a haját igazgatva, a zuhanyrózsához lépek, hogy én is lemossam a festéket a hajamról. Nichi már előttem megcsinálta ezt a folyamatot, most már a szárítást végzi, de mivel a haja neki is hosszabbra nőtt már, tisztában vagyok azzal, a hajszárítóra majd várnom kell.
     Elgondolkodva nézem a vörös folyamot, ami a hajamból jön a víz hatására. Lent a nappaliban Sasuke nevét említettem. Valóban megígérte, hogy visszajön, azonban azóta már eltelt pár év, és mára már abszolút nem vagyok biztos abban, hogy tényleg vissza fog jönni. Azóta ő is felnőtt már, biztos erősebb is lett, az utóbbi időszakban pedig, amit Konohában töltött olyan komor volt a hangulata, annyira utált mindenkit, hogy őszintén, nem lepődnék meg azon, ha egy új életet kezdene valahol máshol. Persze abban biztos vagyok, hogy ez csak azután valósulna meg, miután Itachit megölte.
     Itachi... Vajon ő most mit gondolhat arról, amit lent mondtam? Tudja, hogy a testvére meg akarja ölni? Mondjuk elég ostoba lenne, ha azt gondolná, pont Sasuke hagyná annyiban a klánja halálának megbosszulását. Nem az a típus. Vajon Itachi tart valamennyire Sasutól? Vagy tényleg annyira lenézi, mint ahogy azon az éjjelen mutatta?
  - Mea... - szól már valószínűleg sokadjára Nichi, mire végre elzárom a vizet és kicsavarom a hajamat. Kiegyenesedve ránézek.
  - Csak nem szeretem, ha a hajamból folyik a festék. Mindig alaposan kiöblítem belőle - magyarázkodom. Bár furcsán méreget, mégis rábólint. A haja valóban a fehér szín és a szürke keveréke lett, kissé piszkosfehér árnyalatot felvéve. A szeme szinte ijesztő ezzel a sárga kontaktlencsével, de úgy tűnik, örül az új kinézetének, erre a gondolatra pedig elmosolyodom.
  - Konan lement megnézni, mi van a többiekkel. Nekem is már megszáradt a hajam, szóval tiéd lehet a hajszárító - viszonozza kedvesen a mosolyom, az említett eszközt pedig a kezembe nyomja.
  - Öhm... köszi - teszem le a kis asztalkára, hogy meg tudjam törölni a hajam.
     A szárítás közben ismét elbambulok, a gondolataimba mélyedek, így mire feleszmélek, már teljesen száraz is a hajam. A tükör elé állva megigazítom a tincseim, kifésülöm őket. A hajszínem a megszokottól talán egy kicsit világosabb lett, de egyátalán nem zavar ez, már egy ideje terveztem, hogy világosítani fogom. Nem lett olyan szembetűnő a változás, aminek örülök is, hiszen tényleg nem vagyok az a fajta, aki bárminek a lezárására megváltoztatja az egész kinézetét. Nem. Én szeretem azt, amilyen vagyok, nyilván azért vörös a hajam, mert én akarom, hogy vörös legyen, és nem azért, hogy bármit is lezárjak vele.

---

     A lépcsőn már csak este megyek le, addig a szobámba zárkózom. Nincs kedvem még mindig az emberekhez, így megvárom, míg a legtöbben elmennek aludni, és csak utána merészkedem elő némi élelmet keresni. Keveset eszem mostanában, ez pedig a súlyomon is meglátszik. Ugyan már egy ideje nem mértem magam, de érzékelem, hogy kezdek csontosabb lenni, mint voltam, valószínűleg pár kilót veszthettem.
     A konyhába lépve csak Itachi van ott, éppen egy könyvet olvas lámpafény mellett. Nem tudom, miért nem a szobájában olvas, de annyira nem is lényeges, hogy megkérdezzem.
  - Jól vagy? - pillant rám.
  - Persze - bólintok, olyan lelkesedéssel, mintha a fogamat húznák. Nem akarok beszélgetni.
  - Tetszik ez a szín - szólal meg pár másodperc múlva ismét. Nem tudom először, hogy mire gondol, csak akkor jövök rá, mikor felkel ülő helyzetéből, és elém lépve egy tincsemet az ujjai közé veszi. - Neked mindig is jól állt a vörös.
  - Ezzel tisztában vagyok. De nem azért festem ilyenre, hogy neked tetszen - tolom el magamtól a kezét, hátrébb lépek. Akaratlanul is, ahogy bőre az enyémhez ér, emlékek villannak be az agyamba. Közös, szép emlékek, mikor még barátok voltunk, azután pedig egy pár lettünk.
  - Tudom... Nem azért mondtam... - szabadkozik. - De... tényleg tetszik.
  - Akkor... köszönöm... azt hiszem - nézek el róla. Fura még mindig, hogy a közelemben van, és még furább, hogy vannak pillanatok, amikor nem érzem a késztetést arra, hogy megöljem. Ezekben a kósza másodpercekben sokkal inkább azok az emlékképek bukkannak elő valahonnan mélyről, amiket el akarok felejteni vele kapcsolatban. Nem akarok emlékezni a jó perceinkre, mert az szép lassan meglágyít az irányába.
     A hűtőhöz lépek, és kiveszek belőle egy kevés ételt. Épp csak annyit falatozok, ami elég arra, hogy erőt gyűjtsek és ne essek össze, ezt pedig rosszallóan figyeli az exem.
  - Csak ennyit eszel?
  - Ne akarj figyelni rám, Itachi. Rég nem vagyunk már olyan kapcsolatban - morranok rá.
  - Küldetéseink lesznek, és hátráltatni fogsz minket, ha legyengülsz - lép ismét elém, bár egész végig mellettem volt.
  - Nem hiszem, hogy a múltkori után annyira engem akarna Pein küldetésre küldeni. Ha pedig mégis, majd szólok neki, hogy ne veled osszon be - vonok vállat hanyagul.
  - De, igenis velem osszon be! - csattan, mire kissé összerezzenek. Váratlanul ér ez a hirtelen kitörése, értetlenül nézek rá. - A többi idióta nem figyelne rád, mindenképp velem kell jönnöd!
  - Mert te figyelsz rám? - vonom fel a szemöldököm, mire zavartan elnéz rólam. Talán át sem gondolta, miket is mond nekem.
  - Te is tudod a választ - suttogja.
  - Nem, Itachi. Én... - Mondandómat belém fojtja, amikor hirtelen elém lép, én a meglepettségtől hátrálok, egyenesen a falhoz nyomódva, a következő pillanatban pedig megérzem ajkait az enyémen.