2019. október 26., szombat

6. fejezet





     Mindig is érzékenyen reagáltam mindenre, és tudom jól, ez az életem végéig sem fog változni a klánom öröksége miatt. A Sutagan nagyon befolyásol engem, ami természetes, hisz erős képesség. Számtalanszor hallgathattam régebben, még a szemeim megjelenése előtt, hogy engem egyszer az érzelem kitöréseim fognak megölni. De vajon tényleg létezik, hogy olyasvalami öljön meg, ami velem született adottság? A saját klánom végez velem a vér által?
     Nem szeretem, ha mások látják, mit érzek. Olyankor védtelennek érzem magam, hiszen a gyengeségemet kihasználva az ellenségeim könnyűszerrel végezhetnek velem, most mégis egy csapat olyan ember előtt állok könnyes szemekkel, akiket az ellenségeimnek tekintek.
     Az érzelmek átveszik felettem az uralmat, és egy apró szúró érzéssel elő is bukkan a Sutaganom. Nem szokott semmi fájdalommal járni a felbukkanása, most mégis talán a könnyeim miatt szúr. Utoljára még nagyon régen fájt a megjelenése, mikor még csak gyakorolgattam a használatát, de mára ez már teljesen megszűnt.
     A csapatra nézek, és akivel találkozik a tekintetem, mint fájdalmasan felordítva vagy sikítva rogynak a földre. Nem is csodálom, hiszen egy szíven szúrás nem lehet kellemes érzés fizikailag sem, ugyanúgy, ahogy nekem sem pozitív ezt lelkileg érezni. Nichi felköhög némi kis vért, Konan sok apró papírdarabra hullik szét, Deidara pedig a kezét a szívére szorítva igyekszik elmulasztani a fájdalmat. Hidan emelkedik fel legelőször a földön lévők közül, mikor egy pillanatig nem figyelek rá, de amint tekintetünk ismét csatlakozik, visszaesik a helyére.
  - Sajnálom... - mondom ki őszintén, majd kirohanok a házból. Egyet tudok: amíg a Sutagan el nem tűnik a szememből, nem szabad visszamennem oda. Le kell nyugtatnom magam, háborgó lelkem ugyanis csak bajt szül jelenleg.
     A háztól nem messze egy ismerősnek tűnő területet fedezek fel, így futva arra veszem az irányt. Könnyeimet kitörölgetem a szememből, hogy lássak is valamit, de mindig újabbak és újabbak jönnek a helyükre, ez pedig feldühít. Egy újabb érzés, amit most hiba éreznem.
     Megállok. Olyan ismerős, mégis idegen számomra a gyakorlópálya, ami a ninják edzésére szolgál. Hasonlít a konohai pályára, ahol egész ninja létem alatt rengeteg időt töltöttem. Főleg egy bizonyos személlyel, aki mindig segített a legújabb trükköket gyakorolni, tanácsokkal látott el, és nem mellesleg addig is velem volt, láthattam, beszélhettem vele.
     Az egyik céltáblához sétálok, a benne lévő kunait kihúzom. Tökéletesen a közepébe fúrt egy lyukat, ez a célzás pedig eszembe juttatja Konoha büszkeségét, aki már egész fiatalon bekerült az ANBU egyesületbe. Tehetsége páratlan volt, és ezt senki sem vonta kétségbe. Az a személy számomra egészen a klánom haláláig élt.
     A kezemben forgatva a kunait ülök le a céltábla elé, annak a talpazatának támasztom a hátam. A kunai pengéjére egy szimbólum van felvésve, ami gyakran a ruháimon is jelen volt. Az Uchihák legyezője egy olyan jel, amit bármikor felismernék, hiszen én is részben közéjük tartozom.

---

     A közös küldetésünk és a kómámból való felébredés után Itachi ragaszkodott hozzá, hogy gyengélkedjek még, míg ő is meg nem bizonyosodik afelől, hogy teljes mértékben a régi vagyok. Akkor ugyanis ismét beállhatok délutánonként vele edzeni.
     Furán kezdett viselkedni. Nem ugyanazokat tapasztaltam tőle, mint a küldetés előtt. Sokkal távolságtartóbb lett, mégis... mintha most közelebb éreztem volna magamhoz, mint valaha. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hiszen ugyanúgy eljárt velem edzeni, mint azelőtt, mégis valahogy a két méter távolságot megtartotta. Ennek ellenére az, ahogy hozzám szólt, ahogy kimondta a nevem, olyan gyengéd volt, ami azonnal megdobogtatta a szívemet.
      Mindig is szerettem nézni azt, amikor bemutat egy újabb jutsut. Lenyűgözött, pedig tudtam jól, Itachitól ez várható volt, hiszen egy valódi zseninek számított nem csak az Uchihák közt, de az egész faluban is. Tanácsai mind megragadtak a fejemben, pedig egyszer mondta csak el. Én mégis ittam minden szavát, hiszen nem csak szerettem, de valamelyest példaképnek is tartottam, felnéztem rá.
     Tisztán emlékszem az egyik edzésünkre, megmaradt az emlékeim közt minden pillanat, hiszen sorsdöntő volt a barátságunk számára. Idegesebb volt, mint bármikor eddig, ez pedig nem kicsit rémített meg engem. Általában akkor volt ideges, mikor az apja sokat várt el tőle, nagy volt a stressz rajta, ezt pedig a gyakorlásaink alkalmával a felállított célbábukon vezette le.
     Ismertem Itachi szüleit, és azt is volt részem megtapasztalni, Fugaku-san mennyire keményen bánt az idősebbik fiával. Maximalista volt a férfi, Itachi pedig igyekezett az apja minden kérését teljesíteni. Meg is lett az eredménye, hiszen talán sosem jutott volna ilyen fiatalon az ANBU-ba a fiú, ha az apja nem ösztönözte volna keményebb munkára. Lehetséges, hogy megint erről lenne szó? Összeveszett volna az apjával, és ezért lett most ilyen ideges? Itachinak nem csak az Uchiha klánban kellett mindenben helyt állnia, hanem Konohában is, ráadásul az öccsével szemben is a tökéletes báty szerepét aggatta magára. Mindenben a legjobb volt.
     Leült a gyakorló pálya melletti füves részre, miután végeztünk aznapra az edzéssel, én pedig követve a példáját mellé ültem. Beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, hátha megtudok valamit arról, miért ilyen feldúlt. Bele is ment a csevejbe, hiszen elmondása szerint amúgy is szeretett volna velem beszélgetni egy nagyon fontos dologról, ami engem is érintett nem kis részben. Kihagyott a szívem egy ütemet. Csak nem azt akarja közölni velem, hogy elege volt a barátságunkból? Ugye nem akar az érzéseim miatt véget vetni mindennek?
     Összefüggéstelenül beszélt, normál esetben azt hittem volna, hogy alkohol befolyásoltsága alatt volt, csakhogy ő Itachi. Felelősségteljes, így sosem jutna el arra a szintre, hogy ennyire szétcsapja magát. Mégis... alig tudtam kivenni néhány olyan mondatot, aminek számomra volt is értelme. Annyira feldúlt volt, hogy az a fiú, akit én mindig határozottnak és választékos nyelvhasználatúnak láttam, most még emberibbnek tűnt, mint valaha. Tele hibákkal, védtelenséggel, érzelmekkel. Végül néhány mondat hatására villámcsapásként nyilallt belém a felismerés. Az én érzéseimet öntötte mondatokba.
  - ... mintha nem kapnék levegőt. Érted ezt? - nézett rám gyönyörű sötét szemeivel. - Egyszerűen minden gondolatom körülötted forog, még akkor is, amikor a kötelességeimre kellene figyelnem. Azóta a küldetés óta... kómában voltál, én pedig azt hittem, majd megőrülök azért, mert nem hallhatom a hangodat - fejezte be halkan, én pedig ledöbbenve bámultam őt. Nem az én érzéseim voltak, hanem az övé.
  - Ezzel... mit akarsz mondani? - köszörültem meg a torkomat, ami hirtelen, mintha kiszáradt volna.
  - Szeretlek, Mea - suttogta a szemembe nézve, mire teljesen elpirultam. Nem voltam benne biztos, hogy mindent tisztán értettem, ami most történt. Döbbenetemből kiszakított, mikor a hajamat lágyan a fülem mögé tűrte, majd arcomat megsimítva közel hajolt hozzám, ajkait pedig megéreztem a sajátomon.
     Csak egy szó, mégsem hittem volna, hogy pont tőle fogom ezt hallani egyszer. Ez a szó leírta azt is, amit én éreztem iránta, és most már biztos voltam abban, hogy Itachi ugyanazt érezte, mint én. Azt mondta, hogy szeret, amivel elérte, hogy ez legyen életem legszebb napja. Az a csók pedig... szinte elolvadtam, ahogy magához közelebb húzva a karjaiba vont. Olyan gyengédséggel bánt velem, amitől nem voltam biztos abban, nem a képzelet játszadozik-e velem.



---

     A fejem felett becsapódik a célbábuba egy kunai, ami kiszakít az elmélkedésemből, mégsem vagyok teljesen magamnál. Nem tudom, mi folyik körülöttem, egyszerűen az agyam képtelen befogadni azt, ami történik.