2019. szeptember 30., hétfő

5. fejezet




      Hogy mikor sötétedett be az ég, nem tudnám megmondani. Teljesen lefoglalt, hogy Nichivel és Konannal barátkozzak. Bármennyire is ellenemre van az itt lét és az itteni emberek, magam is be kell látnom, hogy a szervezeten belül szövetségeseket kell találnom ahhoz, hogy Itachit sikerüljön legyőznöm. Legalábbis ezzel próbálom minden pillanatban áltatni magam, holott nagyon is jól tudom, a legnagyobb okom jelenleg a magányom.
      A Konohából való távozásom óta egyedül vagyok, most viszont ninják vesznek körül, akik bár nem igazán szimpatikusak a kilétük alapján, mégis sokkal jobb társaságnak bizonyulnak, mint a magány. Én, aki mindig is szerettem az egyedüllétet, most hiányolni kezdtem a társaságot, és talán csak a szerencsének köszönhetem, hogy Konannal és Nichivel némiképp megtaláltam az összhangot. Nem mondom őket barátoknak, mert hát attól rohadt messze állunk, de… társaság, amit kivételesen nem utasítok el.
      Kis híján hátast dobok, mikor Nichi felveti az ötletet, hogy fessük ki egymás körmét. Nem csak én, de úgy veszem észre, Hidan is meglepődött barátnője ötletén, így nyilvánvaló számomra, hogy ez egyáltalán nem vall a lányra. Mégis mi hárman csajok csendben telepedünk le a nappaliba, és a legfiatalabb lány azonnal el is kezdi előkészíteni a körömlakkos készleteket. Konannal halkan beszélgetni kezdünk, és szokásomhoz hűen nem én kezdem a csevegést.
  - Jobban vagy azóta?
  - Persze. Nem egy mérgezett kunai fog megölni engem - húzom ki magam, a kék hajú nő viszont csak egy elnéző mosollyal reagál. - Most mi az?
  - Nagyon utálod, igaz? - teszi fel a következő kérdését, épp, mikor Nichi is letelepszik hozzánk. Hárman egy kört alkotunk, és egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha nem is körmöt lakkozni akarnánk, hanem szellemet idézni.
  - Mármint? - nézek Konanra, majd mindent sejtő pillantásából azonnal rájövök… - Ja, hogy Itachira gondolsz - sóhajtok fáradtan. Már megint témánál vagyunk. - Igen, utálom, és nem szándékozom erről a témáról beszélni többet, mert már nagyon unom - csattanok, mire a két társam bólint egyet jelezve, hogy felfogták.
     Fél óra múlva már mind a hárman frissen lakkozott körmökkel ülünk a földön, és pont Nichi meséli nekem, hogy hogyan is jöttek össze Hidannal. A srác milliószor próbálkozott nála, de Nii minden alkalommal elhajtotta. A rámenősség végül győzött, ugyanis ezáltal Hidan egy csomó dolgot ki tudott figyelni Nichiről, így minden alkalommal tisztában volt azzal, hogyan vegye le a lányt a lábáról.
  - Mindjárt jövök - kelek fel, hogy valami innivaló után kutassak a konyhában. Belépve a tágas helyiségbe jövök csak rá, hogy én okos abszolút nem gondoltam arra, hogy frissen lakkozott körmökkel egy cseppet sem lesz egyszerű a hűtőből kihalászni a frissen facsart narancslét, és tölteni magamnak egy pohárral.
     Kicsit érdekesen festhettem a hűtő előtt állva, és azon agyalva, hogyan is oldjam meg ezt az igazán nehéz feladatot. Szerencsémre az égiek segítséget küldtek nekem, azonban amint meghallom a hangját, rájövök, hogy inkább egyedül boldogulnék.
  - Minden rendben? - Itachi hangja egész közelről hallatszódik, közvetlenül mögülem.
  - Már megint te? - sóhajtok egy nagyot. - Igen, minden oké.
  - Akkor miért…? Ja, persze, a körömlakk… - motyog, és még magam sem tudom, hogy csak hangosan gondolkodik, vagy nekem szánja a szavait.
  - Jé, te egy zseni vagy, Itachi - gúnyolódom, de az Uchiha figyelmen kívül hagyja. Kinyitja a hűtőt, majd előveszi a citromlét. - Én a narancsot akartam.
      Egy alig látható mosoly húzódik végig az ajkain, miközben becsukja a hűtő ajtaját. Egy pohárba tölt egy keveset a citromléből, majd limonádét készít belőle. Ezután a pohárral elém áll, felém nyújtja. Kiveszem a kezéből, és belekortyolok. Az ismerős ízek elöntenek, akaratlanul is rá kell jönnöm, hogy még mindig Itachi készíti a legfinomabb limonádét.
  - Mit szólnál, ha addig, míg képes nem leszel legyőzni engem, elásnánk a csatabárdot? - Kérdése váratlanul ér, ami ki is ül az arcomra. Ajkaim kicsit elnyílnak, mondanék valamit, azonban egy hang sem jön ki a torkomon. Öntudatlanul megnyalintom a felső ajkam, mire tekintete a számra vándorol.
  - Azok után, hogy megöltél mindenkit, akit szerettem… - kezdem halkan, mire sóhajt. - Ne sóhajtgass itt nekem, Uchiha, mert esküszöm, hogy megverlek! - fenyegetem, mire szemeiben pimasz csillogást látok. Tudja jól, hogy esélyem sem lenne megverni őt.
  - Rendben, akkor kiabálj velem! Mondd el, mekkora szemétláda vagyok! - suttogja, miközben közelebb hajol. - De tudd, hogy mindez már semmit sem változtat a múlton!
     A döbbenet ismét kiül az arcomra, és sajnos igazat kell adnom neki. Valóban attól, hogy kiabálok, semmi nem fog változni, és még én sem fogom tőle jobban érezni magam. Érzem, ahogy a torkomba nagy gombóc nő, szemeim bepárásodnak a kitörni készülő könnyektől. Igyekszem visszatartani a sírást, ám tudom, nem sok esélyem van. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Itachira öntöm a poharam tartalmát, majd dühösen kisietek a konyhából. Feltrappolok a lépcsőkön a szobám felé, és hirtelen már nem is érzem a nap elején jelentkező gyengeségem. Az Itachi iránt érzett dühöm sokkal nagyobbnak bizonyul, amint becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamra dőlve utat engedek könnyeimnek.
     Most már nem érdekel, hogy megszáradt-e a körömlakkom, vagy épp teljesen tönkreteszem Nichi munkáját. Nem érdekel, hogy Itachi látta a gyengeségem, sem az, hogy ki mit gondol rólam. Egyszerűen csak hagyom, hogy a szomorúságom és a fájdalmam átvegyék az uralmat rajtam, amit a családom elvesztése okozott.


---


     Reggel feldagadt szemekkel ébredek, és pocsékabbul érzem magam, mint amúgy úgy általában. A tükörbe nézve már meg sem lepődöm a látványon. Sötét hajam kócos, szemeim vörösek és fel vannak dagadva, arcom sápadt, kicsit olyan benyomást keltek még saját magamnak is, mintha egy drogos lenne előttem.
     Amennyire lehet, rendbe teszem magam, és igyekszem a tükör előtt saját magammal elhitetni, hogy semmi baj nincs, és egy erős kunoichi vagyok. Erős ninja, erős nő és még az olyan jelentéktelen emberek sem győzhetnek le, mint Itachi. Igen, szerettem volna ezt hinni, azonban a valóság az, hogy már rég legyőzött engem. Azon az éjszakán… Nem, nem is szabad ilyesmikre gondolnom.
      Tekintetem hirtelen változik határozottá. Nem hagyom, hogy a múlt ekkora hatást gyakoroljon rám! Feltépem a szobám ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel… futok neki Sasorinak. Kishíján hátraesek, de a vörös hajú fiú könnyedén megtart a derekamnál átkarolva. Most így közelebbről meg tudom állapítani, hogy az arca olyan, mintha még gyerek lenne, mégis olyan kifejezéstelen, érintése pedig olyan hideg, mintha egy élő báb lenne. Élő báb… Hmm, tehát létezik ilyen?
  - Azt hiszem most már elengedhetsz - ütök meg egy határozott csengésű hangot, mire a fiú tekintete szinte még jobban az enyémbe fúródik.
  - Abszolút nem is hasonlítasz … - motyogja alig hallhatóan, de mivel még mindig magához szorít, tisztán hallom.
  - Kire? Mégis mit…? - kezdeném a kiakadást, de egy torokköszörülés félbeszakítja a mondatot, ami talán a lépcső tetejéről jön, de lehet kicsit közelebbről. Nem látom, ki az, mivel háttal vagyok a személynek, ám Sasori ajkai apró mosolyra húzódnak.
  - Itachi, napsütéses reggelt - köszönti társát a vöri, miközben óvatosan elenged engem, így én végre távolabb húzódhatok tőle. Már csak az Uchiha hiányzott…
  - Ti meg mit csináltok? - szólal meg az exem, mire én megigazítom magamon a ruhát. Itachi tekintete rám villan, és egy pillanatra mintha féltékenységet láttam volna szemeiben megcsillanni.
  - Minek látszik? - provokálja Sasori, majd pár pillanat néma csend után olyan hangot hallok, amire… azt hiszem egyikünk sem számít. Egy női nyögést. Olyan igazán erotikusat, amibe az ember lánya belepirul. Egyszerre kapjuk a fejünket Hidan szobája felé, ahonnan egyre sűrűbben jönnek ki az ehhez hasonló hangok.
     A döbbenetből Sasori ébred fel legelőször, hangosan elneveti magát.
  - Ezt el kell mondanom a szöszinek - utal Deire még mindig hahotázva, miközben elhalad mellettünk. Amint a lépcsőnél bekanyarodik, hogy lemehessen a földszintre, a kihalt folyosón kettesben maradok Itachival… és a nyögésekkel.
  - Én ezt nem bírom - sóhajtok, majd ellépek Itachi mellett, hogy lemehessek én is, azonban elkapja a karom. Szorítása erős, mégsem annyira, hogy az fájjon. Felé nézek, mégsem mond semmit. Csak állunk egymással szemben, és... semmi sem történik. Ez kezd nagyon idegesítő lenni, erre pedig rátesznek a hangok is. - Szeretnél valamit, Itachi? - vonom fel a szemöldököm.
  - Csak… Mi volt ez Sasorival?
  - Semmi közöd hozzá - nevetek fel hisztérikusan. - Ahogy hozzám sincs.
  - Tisztában vagyok vele, Meake - néz a szemembe, és a megszólításért is, meg úgy egyébként is meg tudnám fojtani, mégsem tudok mozdulni. Mintha a gondolataim nem lennének összhangban a testemmel.
  - Tudod jól, hogy utálom, ha így hívnak - suttogom kiszáradt ajkakkal.
  - Nem érdekel - válaszolja ugyanolyan halkan. Roppant értelmes beszélgetés, mást mégsem tudnék neki mondani. Ennyi év után ugyan mit?
  - Elengednél? - Hangom most még a saját magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, szemeiben pedig látom, hogy ez neki is feltűnik.
     Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor Itachival szemben állok, és egyszerűen semmit nem tudok neki mondani. Nincs mit mondanom neki. A kapcsolatunk alatt mindenről beszámoltam neki, teljesen megbíztam benne, azután az éjszaka után pedig, amikor megölte az egész klánt, minden vágyam az volt, hogy egyszer a szemére vethessem, hogy mekkora hiba volt az életemben, hogy megismertem őt, majd egyszerűen csak végeznék vele, hogy megszűnjön minden, ami hozzá köt. A múltban érzett szerelmem és a jelenlegi fájdalmam és dühöm is. Most viszont… semmi nem jön ki a torkomon, és ez zavar.
  - Figyelj, tudom, hogy nem én vagyok jelenleg a szíved csücske, de…
  - Ezt ne is folytasd! - szólok közbe a mutatóujjamat felmutatva, közben a másik karomat kihúzom a markából. Érzem, ahogy talán a hangja miatt, talán az egyre növekvő frusztrációm miatt kezd visszatérni a gyűlöletem. - Nem vagyok kíváncsi semmire, ami veled kapcsolatos. Rendben, ássuk el a csatabárdot a halálodig, de… Semmi nem érdekel veled kapcsolatban, érted?
  - Valóban így érzed?
  - Mégis hogy kéne éreznem azok után, hogy… A múltbéli események után? - szemeimbe ismét gyűlnének a könnyek, csakhogy azt hiszem az éjjel alatt már elfogyott az összes könnycseppem.
  - Nem csak a te családod halt meg akkor - suttogja.
  - Igazad van, Sasukéé is - bólintok. - És tudod, mi a legfájóbb neki is? Az, hogy akkor éjjel elvesztette a bátyját is. Te ölted meg - bökök a mellkasába nem finoman. - Egy kibaszott gyilkos vagy, Itachi, aki még arra sem méltó, hogy egy pillanatot is vesztegessek rá!
  - Akkor miért vesztegeted mégis? - teszi fel higgadtan a kérdést. Fogalmam sincs, hogy azért válok még dühösebbé, mert magam sem tudom a kérdésre a választ, vagy azért, mert ennyire nyugodt tud maradni még úgy is, hogy elhordom mindennek.
  - Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem, lelkemben pedig teljes megsemmisülést érzek. - Fogalmam sincs… - ismétlem, halkabban. A külvilág zajait olyan szinten ki tudtam zárni végig, hogy fogalmam sincs, mikor értek véget az erotikus hangok, de valahogy ez érdekel jelenleg a legkevésbé.
      Itachi eláll az utamból. Egy szót sem kell mondania, azonnal el is suhanok mellette. A földszintre érve a csapat egy része fogad, valamennyien meglepődve néznek rám. Arcomhoz nyúlva jövök rá, hogy eddigi elbújó könnyeim megállíthatatlanul indultak útjukra rajta, teljesen elkenve a sminkemet.

2019. szeptember 25., szerda

4. fejezet




     A kunai felhasítja a nyakam oldalsó részét, ezzel egy nagyjából két centi hosszú sebet ejtve rajtam. Nem is ez a probléma, hanem ami utána történik, hiszen a következő mozdulatomnál éles nyilalást és égő érzést érzek a sebben, majd szinte forogni kezd velem a világ. Még hallom, ahogy Deidara kiabálja a nevem, homályosan látom, ahogy Nichi kihasználja az alkalmat, hogy az ellenfél nem figyel, és megtámadja azt, majd teljes sötétség borul rám.
      Zuhanok. Érzem, ahogy a hajamba kap a szél, és a testemre is olyan erő nehezedik, amelynek alig tudnak a csontjaim ellenállni, kishíján szétroppannak. Fáj mindenem, és szinte biztos vagyok abban, hogy ezek az utolsó másodperceim. Ezután már csak a csattanást érzem, ahogy a testem nagy erővel becsapódik.


---


     Fény töri át a sötétséget, pedig a szemeim le vannak hunyva. Ismerem ezt az érzést még évekkel ezelőttről. Hasonló volt akkor is az állapotom, a küldetés majdnem megbukott rajtam, és ha nem lett volna ott Itachi… Ő volt akkor az őrangyalom, aki nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen, és holott akkor egy hétig feküdtem kómában, semmi komolyabb sérülésem vagy bajom nem lett. Akár az életembe is kerülhetett volna az az eset.
      Imádtam őt, és rendkívül nagy hálát éreztem, amiért megmentett. Milyen régnek is tűnik… Szinte hallom a fülemben, ahogy akkor Itachi nevét sikítottam, aki egy pillanat alatt végzett az ellenféllel, és még arra is volt ideje, hogy elkapjon engem a levegőben. Igaz, ezt már csak hallomásból tudom, ugyanis a zuhanás közben elvesztettem az eszméletem.
  - Itt vagyok - hallom a suttogó hangot, azonban… Valami nem stimmel. Nekem ezt nem szabadott volna akkor hallanom, hiszen nem voltam magamnál. Nem emlékezhetek erre. Homlokomon megérzem, ahogy lágy érintéssel valaki eltűr egy hajtincset onnan.
  - Itachi… - hallom meg ismét a hangom, ami most erőtlenebbnek hangzik, mint valaha. De… miért hallom a saját hangom? És miért szólítgatom Itachit?
     Pár pillanatba telik csak, mire rájövök, hogy amikor Itachira gondoltam, akaratlanul is elkezdtem ismételgetni a nevét. Nem emlék, hanem a jelen volt, mikor az imént azt mondta, itt van velem. És én ismét kimondtam a nevét, amit minden bizonnyal ő is hallott…
      Hirtelen pattannak ki a szemeim, de az azonnal szembejövő fénytől rögtön vissza is csukom azokat. Ezután aprókat pislogva igyekszem hozzászoktatni magam a világossághoz. Rögvest elugrik mellőlem egykori párom, ahogy meglátja, hogy kezdek ébredezni. Foltokban látom csak az Akatsuki-köpenyt, aminek jellegzetes színeiből nem tudom kivenni a felhők vonalait. Itachi lénye is teljes homály előttem, de mozdulatait bármikor felismerném még ilyen állapotban is.
  - Mi történt? - szólalok meg ismét, ezúttal rekedtes hangon. Fel akarok ülni, azonban ez most nem tűnik a legmegfelelőbb cselekedetnek, hiszen megérzem a testembe nyilaló fájdalmat.
  - Semmire sem emlékszel? - hallom ismét az ő hangját, mire erőtlenül roskadok vissza az ágyba. Nem akarok előtte gyengének mutatkozni, hiszen ő a legnagyobb ellenségem jelenleg, azonban képtelen vagyok kikelni az ágyból.
  - Küldetésen voltunk… - motyogom, kezemet pedig lassan, kimerülten emelem a nyakamhoz, ahol a mérgezett kunai felhasította a bőröm. Most egy meglehetősen vastag kötés borította azt. - Hogy lehet, hogy nem haltam meg? - teszem fel a következő kérdest, miközben egy még mindig homályos alak lép be a szobába, és segít felülni. Nedvességet érzek az ajkaimon, és csak ekkor jövök rá, hogy az a valaki igyekszik megitatni. A víz hűvössége most nagyon kellemes érzetet biztosít, rögtön érzem is, hogy torkom szárazsága kezd elmúlani.
  - Mint mindig, most is én mentettelek meg - Épp, hogy kimondja a mondatot, fuldokolni kezdek a víztől. Nem lehet, hogy Itachinak köszönhetem, hogy itt vagyok!
     Pár percbe telik, mire kiköhögöm a félrenyelt vizet, ekkorra pedig a látásom is kitisztult annyira, hogy megállapítsam, a vizet Nichi hozta nekem.
  - Mi az, hogy te mentettél meg? - akadok ki. Ennél kínosabb helyzetet elképzelni sem tudtam volna. Most bizonyára életem végéig hallgathatom tőle, hogy nélküle már másodszorra is meghaltam volna. Érzem, ahogy elsápadok.
  - Ne gondold, hogy ez olyan nagy dolog. Az Akatsukihoz tartozol, csupán emiatt mentettelek meg. A Sutaganod értékes Pein számára - veti nekem oda érzelmek nélkül, majd kimegy az ajtón.
  - Hogy érzed magad? - szólal meg Nichi néhány perc múlva. Vagy lehet, hogy már előbb is kérdezte, azonban én el voltam foglalva azzal, hogy felfogjam Itachi mondatainak értelmét?
  - Jól. Élek még, nem? - válaszolok, azonban a mondattal ellentétben semmi bunkóság sem tükröződik a hangomon. Sokkal inkább még magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, amit én nem tudok hova tenni, Nichi azonban azt hiszem betudja annak, hogy mindenem fáj.
  - Hihetetlen, mennyire odavan érted - Beletelik még valamennyi percbe, mire meghallom ismét a lány hangját. Másodpercekig csak nézek rá, majd felnevetek, azzal nem törődve, hogy ezzel a nyakamon lévő sebbe nagy mértékű fájdalom nyilal.
  - Ez lehetne az év poénja is - törlöm le a szemem sarkából a kigördülő könnycseppet, ami a fájó testrészem miatt került az arcomra.
  - Én láttam a küldetés azon részét külső szemlélőként… - motyogja maga előtt összefonva a karjait.
  - Ne haragudj, de ezt erősen kétlem. Itachi egyszer az én kezeim által fog meghalni, és ezt ő is pontosan tudja. Te is hallottad, hogy a Sutagan Peinnek fontos, Itachi csupán a küldetését teljesítette - magyarázom. A lány sóhajt egyet, de ezután nem szól egy szót sem erről.
  - Pihenj, rád fér - hagyja el a szobát egy kedves mosollyal.
     Az ágyban feküdve bőven van időm arra, hogy végig gondoljam, mi is történt pontosan azon a küldetésen. Emlékszem, hogy épp, hogy megtudtunk minden információt a faluban, amit a küldetésünk céljának tudhattunk be, mikor egy csapat ninja állta az utunkat. Beleadtunk mind a négyen mindent a küzdelembe, azonban először a chakra-pontomat eltalálva hatástalanították a klánképességemet, majd egy másik ninja felém dobott egy méreggel körülvont kunait, ami felhasította a nyakamon a bőrt, ezáltal a méregnek szabad utat adva a vérkeringésembe. Innen pedig semmi más nem jut eszembe, bármennyire is erőltetem a gondolataim.


---


      Napok telnek el egymást követve, én pedig végig szinte szobafogságban érzem magam. Nichi és Konan időnként bejön hozzám, hogy némi csajos beszélgetéssel tereljék el a gondolataim fájó testrészeimről, valamint Deidara lóg szinte folyamatosan a szobámban. Nem értem, hogy a fiú kedvessége minek tudható be, hiszen én magam nem szinte képtelen vagyok viszonozni a figyelmességét, a két lányét úgyszintén. Fejemben folyamatosan elrettentő gondolatok szánkáznak róluk, hiszen nem csak egy bűnözőszervezet tagjairól van szó, de Itachi barátairól is. Oké, ez alól talán Deidara talán kivételt jelent, hiszen utálja az Uchihát.
  - Csak lassan - motyogja, ahogy segít a lépcsőn lesétálni a nappaliba. Egyik karja a derekamon pihen, a másikkal azonban a kezemtől fogva igyekszik támogatni, nehogy egy váratlan pillanatban lebukjak valamelyik lépcsőfokról.
     Az utóbbi két napban kezdődött, hogy egy fura dolgot vettem észre a bensőmben. Hálát kezdtem érezni Deidara iránt, aki tényleg minden lépésemet végigkíséri minden nap, ráadásul még szórakoztat is, hogy ne érezzem magam magányosnak. A szöszi szinte már úgy bánik velem, mintha a védtelen kishúga lennék, akit még a széltől is óvni kell. Normális esetben ez valószínűleg idegesítene, de mivel az Akatsukiba kerülésem óta el vagyok szakítva az összes olyan személytől, aki valaha is fontos volt nekem, jól esik, hogy mégis van valaki, aki gondol rám.
  - Köszönöm - motyogom, mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, Dei pedig kelletlenül bár, de elengedi a kezem és a derekam is, hiszen innen már sík talaj terül el, amin magam is boldogulni fogok.
     A nappaliban szinte az egész csapat ott van, kivéve egy személyt: Itachit. Túlzottan nem is érdekel, hogy az idősebbik Uchiha fivér hol lehet, hiszen azóta, hogy felébredtem, egyszer sem jött be hozzám, amire őszintén, nem is vágytam. A többiek viszont ahogy elnézem pont egy póker meccs közben járnak, így úgy döntök, nem is zavarom őket, inkább keresek valami harapnivalót.
     A szemem sarkából még látom, hogy Deidara lehuppan egy székre, és beszáll a játék legújabb körébe, ezt követően pedig belépek a konyhába. A hűtőt szinte feltépem, hogy aztán lehajolva valami étel után kutassak, nem sokkal később pedig kezeimet jól megpakolva veszem elő az elképzelt szendvicsem összetevőit. Lábammal belököm a hűtő ajtaját.
     Ijedtemben majdnem elejtek mindent a kezemből, mikor meglátom a pultnak támaszkodni Itachit. Közvetlenül a hűtő mellett áll, mégsem vettem egész eddig észre, annyira belemerültem a kaja utáni kutatásba. A férfi a kezét kinyújtva kapja el a majdnem leeső szalámit, de közben végig a szemembe néz. Valamikor imádtam ezt a sötét szempárt, most azonban semmit sem érzek, ahogy összecsatlakozik a tekintetünk.
  - Jobban vagy? - kérdez rá, miután az asztalra leteszi a szalámit, majd a kezemből kiveszi az összes többi alkotóelemet, nehogy azokat is leejtsem.
  - Hát… jobban voltam, míg be nem léptem ide - gúnyolódom, de látszólag az Uchiha fel sem veszi a hangnemem, azonnal elkezdi szeletelni az uborkát. Leülök egy székre, és figyelemmel kísérem a cselekedetét.
  - Nyilván nem kellemes, hogy mindig ügyetlenkedsz… - jegyzi végül meg, mire szinte füstölni kezd a fejem. Mégis ez hogy jön ahhoz, hogy leszóljon engem?
     Jobbnak látom, ha csendben maradok, hiszen semmi kedvem és erőm vele vitatkozni. Bármikor szívesen benne lennék egy szópárbajban, tudom jól, hogy én kerülnék ki belőle győztesként, hiszen mindig is jobban értettem ahhoz, hogy szavakkal hogyan szúrjak oda a másik félnek, azonban most még a lábadozásom miatt gyengének érzem ehhez magam. Csak magam elé bámulok, próbálom kizárni a fejemből az összes negatív gondolatot, ám kizökkent a tányér halk koccanása az asztal lapjához. Oda pillantok, és meglepődve konstatálom, hogy két ínycsiklandónak kinéző szendvics áll a tányéron. Itachi komolyan megcsinálta a szendvicseim? Ráadásul… pontosan ugyanúgy, ahogy én is mindig összetettem magamnak. És tényleg. Még az uborkaszeletek is tökéletesen olyan vastagságúak, ahogy én szeretem.
     Tekintetem Itachira emelem, aki elém lép, és még mielőtt bármit mondanék, lehajol hozzám. Arca olyan közel kerül az enyémhez, hogy majdhogynem nehezemre esik leplezni a hirtelen támadt zavaromat.
  - Te hátráltattál, nem pedig fordítva - suttogja a fülembe, mire elvörösödöm a méregtől. Egy előbbi mondatomra utal vele, amelyet akkor ejtettem ki a számon, amikor megtudtuk a csapatfelosztásunkat. “Ne hátráltass, Uchiha!” Ezt a három szót mondtam neki cseppet sem kedvessen akkor, és rá kell jönnöm, hogy valóban én voltam az, aki hátráltatta a küldetést. Most is. De hogy neki miért jó, hogy most folyamatosan ezzel szivat…? Talán tetszik neki, hogy a büszkeségemet tiporhatja porba?
     Itachi ruganyos léptekkel kimegy a konyhából, engem otthagyva. Dühösen fújtatva veszem magamhoz az egyik szendvicset, és egy nagyot beleharapok, holott az étvágyam egy pillanat alatt köddé vált. Hogy mégis mit képzel ez magáról!?