2019. június 30., vasárnap

3. fejezet




     Egy ideig csak nézem a nőt. Magam sem tudom, hogy most ő néz engem hülyének, vagy ő maga a hülye. Végül pár perc kínosnak ható hallgatás után kiveszem a kezéből a sminktáskát, nekiállok sminkelni. Konan csak néz még mindig, várja, hogy belekezdjek a mondandómba, és elárasszam őt információkkal. Én bezzeg egy cseppet sem sajnálom azt, hogy semmi érdemlegessel nem tudok szolgálni. 
  - A nagy Akatsuki még azt sem tudja, hogy Uchiha Sasuke már évek óta nincs Konohában? - nézek a nőre egy pimasz mosollyal, miután visszapakoltam a sminkszereket a táskába. - És ti nevezitek magatokat veszélyesnek? - nevetek fel. - Ugyan, még azt sem vennétek észre, ha Sasuke egyszer csak belépne az ajtón, és megölne titeket! - Pár lépést közelebb lépek Konanhoz, aki meglepődve konstatálja a válaszomat. - Ha olyan fontos nektek Sasuke, miért nem követtétek nyomon az életét?
  - Természetesen tudjuk, hogy Sasuke Orochimarunál van - jelenti ki nyugodt hangon. - Azonban tudjuk, hogy ti ketten mindig is fontosak voltatok egymásnak. Reméltük, hogy te tudsz majd információkkal szolgálni a kiképzése jelenlegi szakaszáról, valamint a terveiről - folytatja mondandóját, miközben átad egy Akatsuki köpenyt. Egy ideig nézem a már kezemben lévő anyagot, majd nemes egyszerűséggel az ágyra dobom, és elindulok ki.
  - Amikor elment Konohából, megszűnt minden kapcsolatom vele - vonok vállat. Hallom, ahogy a lány megindul utánam, hagyom, hogy mellém érjen, hiszen ő jobban ismeri itt a járást. Én még a szobán kívül nem is voltam. - De amúgy ha tudnék valamit, azt sem mondanám el nektek - nézek jelentőségteljesen rá.
     Egy csigalépcsőn lemegyünk, és azonnal szembe is találom magamat a teljes Akatsukival.
  - Hogy érzed magad? - jön az első kérdés Deidaratól, méghozzá nekem címezve. A szőkeségre nézek, felvonom a szemöldököm.
  - Voltam már jobban is - válaszolom végül, mikor rájövök, teljesen felesleges a távolságtartás és a bunkó stílus, hiszen most mindenképp ezekkel a személyekkel kell egy fedél alatt lennem. Akkor már inkább jobb, ha összebarátkozom velük, hiszen ki tudja, lehet még a végén engem jobban fognak kedvelni, mint Itachit, az pedig számomra csak előnnyel jár.
     Tekintetem megakad egy eddig még nem látott lányon, aki csendben ül a kanapén, és az eseményeket figyeli. Oldalra billentem a fejem.
  - Mi még azt hiszem, nem találkoztunk - szólal meg, miközben felkel és elém sétál. - Nichi vagyok - nyújt kezet, amit el is fogadok.
  - Mea - mutatkozom be. Sosem szerettem, ha Meakének hívnak, mindig is rövidítve használtam a nevem, és ezen az Akatsukiban sem fogok változtatni.
  - Igen, tudom. Hallottam már rólad. Te vagy Itachi barátnője - mosolyog kedvesen rám, ám a mondat utolsó felére elkomorodom.
  - Nem, nem vagyok az Uchiha barátnője. Sosem járnék egy gyilkossal - jelentem ki, miközben véletlenül összekapcsolódik a tekintetem az említettel. Mint mindig, most sem lehet az arcáról leolvasni semmit.
  - Ja, azért szikrázik köztetek a levegő - röhög egy szürke hajú, kigyúrt férfi. Azt hiszem, Hidannak hívják.
  - Nem igazán kedvellek - nézek a háromágú kaszára támaszkodó alakra.
  - Őt senki - nevet a Nichiként bemutatkozó lány.
  - Csak te - öleli át a lány vállát Hidan. Ahaaa, szóval ők egy pár.
  - Ne itt éljétek a szexuális életeteket - morran rájuk a halember, akit azt hiszem, Konanék a múlt éjjel úgy mutattak be, mint Itachi csapattársát, úgy emlékszem, Kisame a neve.
  - Nem is csináltunk semmit - pislog Nichi, mire Kisame leinti.
  - Nem lényeg. Csak ne tegyétek, és kész - zárja le a témát a cápa.
  - Jó is, hogy jöttetek, ugyanis van egy fontos dolog, amiről az egész csapattal beszélnem kell - szólal meg végül Pein, mire mindenki ráemeli a tekintetét. - A közelgő küldetésetek csapat felosztásáról szeretnék veletek beszélni. Meakének ez lesz az első - néz rám, mire cseppet sem kedvesen tartom vele a szemkontaktust.
  - Mea - javítom ki, mire bólint.
  - Szóval… kémkednetek kell két kisebb falu után, amire négy fős csoportokra lesztek felosztva. Nem a hagyományos párosok lesznek összeválogatva, mivel a szervezet minden tagjára ráfér egy kis csapatmunka gyakorlás, valamint a két újoncunknak - néz itt rám és Nichire - még rengeteget kell tanulnia - fejezi be a mondatot, mire többen kíváncsian összenéznek, hogy ki kivel lehet majd egy csapatban.
  - A csapatokat lényegében véve együtt osztottuk be - veszi át a szót Konan, mire Pein bólint is. - Aszerint, hogy ki kivel nem tud leginkább együtt dolgozni.
     Több szöveg nem is kell ahhoz, hogy tudjam, én jártam legrosszabbul. Ugyan az Akatsuki-tagokat még nem ismerem ilyen szempontból, de két dolgot tudok. Az egyik, hogy a csapatmunka nem az én erősségem, hiszen a Sutaganhoz nincs szükségem rá. A másik dolog, hogy bár régen jó páros voltunk, mára már Itachival tudnék a legkevésbé együttműködni.
     A szememen valószínűleg minden tükröződik, ugyanis kapásból magamon érzem Pein, Konan, Itachi és Deidara tekintetét is.
  - Az első csapatban Kisame, Hidan, Zetsu és Sasori lesz - tér a lényegre Pein, mire az említett négy személy összenéz. Van egy olyan érzésem, hogy nem ez a csapat a keményebb dió, már ami az összedolgozást illeti. - A másik csapatban lesz Meake, Nichi, Deidara és Itachi - fejezi be, mire Deidara és Nichi egyszerre kapják egymásra a tekintetüket. Úgy tűnik, nem igazán kedvelik egymást, de velük még úgy nem is lenne gondom, csakhogy… nem három fős a csapatunk. Ráadásul Deidara még Itachi felé is szúrós pillantásokat lövel, ami azt jelenti, megtaláltam az én emberem. Deidara is utálja Itachit, akárcsak én.
  - Nem hiszem, hogy ez a megfelelő csapat felosztás - szólal meg tárgyilagos hangon Itachi, és a mondata egyezik az én gondolatommal.
  - Ez a végleges döntés, Itachi - néz rá ellentmondást nem tűrően a vezér. Nagyot sóhajtok.
  - Ne hátráltass, Uchiha - lépek el mellette egy megvető pillantással, mondandómat pedig az egész küldetésre értem.
  - Hova mész? A küldetés többi részletét még ki sem osztottuk - néz rám Konan, miközben egy tekercset szorongat a kezében. Mellette az asztalon még több ugyanolyan tekercs hever, gondolom azon lehet minden információ, amire szükségünk lesz a küldetések kapcsán.
  - Az enyémet tegyétek a szobámba, majd elolvasom - vonok vállat. Nem kívánok többet hozzáfűzni, és szerencsére nem is firtatják a dolgot.
     Kilépek a házból, és azonnal megcsap a friss levegő, a szememet pedig szinte kiégeti a nap erős sugara. A szemem fölé emelem a kezem napellenzőnek, elmosolyodom. Mindig is szerettem a szép időt, amikor pedig még a madarak csiripelését is meghallom, egyszerűen úgy érzem, el kell indulnom egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Távol ettől az őrültek házától.
     Lépéseket hallok magam mögül, de nem fordulok hátra, csak megindulok a közeli erdő felé. Nincs kedvem most egyikükhöz sem, nyugalom kell végre, hiszen a tervem nem fog haladni, ha mindig valaki a nyakamba liheg. Meg kell erősödnöm, edzeni magam, hogy végül Itachi holtteste felett állhassak. Azt akarom, hogy könyörögjön nekem majd az életéért, amit nevetve fogok elvenni tőle.
     Az körmeim a bőrömbe mélyednek, vérem pedig kicsordul a kis vágásból, amit azok okoznak. Ekkor veszem csak észre, hogy dühöm miatt ökölbe van szorítva mindkét kezem, amit lassan engedek ki.
  - Tudom, milyen ez - szólal meg mögöttem Deidara. Megtorpanok, és hallom, ahogy ő is megáll mögöttem valamennyivel. - Nem akarsz Itachival egy csapatban lenni. Nem akarsz vele együtt dolgozni. Még látni sem akarod - sorolja, és mintha tényleg tudná, milyen érzés ez. A bökkenő csak az, hogy most nem ez járt a fejemben, nem emiatt vérzik a tenyerem. Megfordulok.
  - Rendben van, hogy tudod, milyen ez, de nekem egyáltalán nem probléma az Uchiha jelenléte - mondom ki, és abban a pillanatban valahogy még én magam is elhiszem, hogy ez így van. Menni fog a küldetés teljesítése.
  - Akkor… - zavarodik össze, és a kezemre mutat, amiből lefolyva egy kis vércsepp hullik a földre.
  - Ez semmiség - törlöm meg a tenyerem egy zsebkendővel, amit a nadrágom zsebéből horgászok elő úgy, hogy a ruhámat ne kenjem össze a véremmel. Sikeresen teljesítem is ezt.
  - Nem tűnik annak, hm. Az emberek általában okkal szorítják ökölbe a kezüket. Talán… velem nem szeretnél egy csapatban lenni? Vagy Nichivel? - gondolkodik tovább.
  - Senkivel sem - válaszolok egyszerűen. - Nem szoktam csapatban dolgozni, és ezt érdekes módon Konohában már megértették. Kíváncsi vagyok, az Akatsuki mikor jön rá, hogy sokkal rosszabb, ha engem csapatba kényszerítenek - sóhajtok. Nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez, főleg amiatt nincs, mert jól esik kicsit elmondani a problémám. Na de egy akatsukisnak? Deidarának? Nem is ismerem, valószínűleg visszaélne avval, ha megbíznék benne. Mégis… már ettől a pár mondattól is jobban érzem magam, hogy kimondtam.
  - Szerintem Pein tudja, csak… az Akatsuki mindig is csapatokban dolgozott. Párosával vagyunk felosztva, mert így könnyebb minden küldetés. Nekem például a csapattársam Sasori, bár időnként Tobi is hozzánk van beosztva, így azt hiszem őt is csapattársnak mondhatom. Neked nagy valószínűséggel Nichi lesz az, bár ő szinte mindig Hidannal és Kakuzuval van beosztva, hm - gondolkodik a végén el. Nekem megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy ha mostanában divat az Akatsukiban a három fős csapatok felosztása, akkor könnyen meglehet, hogy én is valamelyik pároshoz leszek beosztva.
  - Majd meglátjuk - mondom ki végül, de magam sem tudom, hogy ezt Deidara mondatára vagy a saját gondolataimra értem.

---

     Boldogan léptem ki a Hokage irodájából. Hogyne lettem volna boldog, mikor végre kaptam egy olyan küldetést, amire Itachival mehetek. Igaz, hogy csak ketten kaptuk ezt a küldetést, ami eléggé zavarba ejtő, de most legalább megmutathatom, mennyit fejlődtem az utolsó alkalom óta. Szerettem volna, ha Itachi felfigyel rám.
  - Neked is mondta? - kérdezett rá Itachi, mikor kiléptem az épületből. Bólintottam, és igyekeztem elrejteni előle, hogy mennyire boldoggá tett ez. - Jó lesz, ebben biztos vagyok - mosolyodott el. - Gyere, hazakísérlek, hogy összepakolhasd a cuccaid, mert holnap indulunk.
     Útközben végig a küldetésről beszélgettünk, így több részletet is megtudtam róla, amit valószínűleg a Hokage is elmondott nekem, de valamiért én leragadtam annál az információnál, hogy ki lesz a társam ez alkalommal. Mikor végül a házamhoz értünk, megálltunk egymással szemben.
  - Pihenj, jó? Nem szeretném, ha bármi bajod esne a küldetés közben azért, mert nem tudsz koncentrálni - simította hátra a hajam, mire egy pillanatra lehunytam a szemem. Jól esett az érintése, azonban nem lett volna szabad ebbe mást beleképzelnem, hiszen csak barátok voltunk. Mégis a szívem olyan gyorsan kezdett verni…
  - Nem lesz semmi baj, ígérem. Pihenni fogok, és holnap készen leszek rá - mosolyodtam végül el a szemébe nézve.
     A házba belépve gyorsan felmentem a szobámba, és elkészítettem a cuccaimat a másnapi küldetésre. Aludni is aránylag jól tudtam, csak néhányszor ébredtem fel arra, hogy vajon már reggel van-e. Végül elérkezett a reggel, amikor szinte kipattantam az ágyból, percek alatt elkészültem, és kirohantam a falu kapujához a holmimmal, ahol már Itachi várt engem.
     A küldetésen nem teljesítettem jól, és ha nem Itachi lett volna a társam, valószínűleg nem térhettem volna vissza élve Konohába. Akkor nagyon hálás voltam neki, hiszen bár egy hétig kómában feküdtem, ő volt, aki megmentett, és akit legelőször megláttam, ahogy felébredtem a kómából. A nevelőszüleim elmondása szerint minden egyes nap bejött hozzám a kórházba, és órákig mellettem ült, hátha felébredek.

2019. június 6., csütörtök

2. fejezet





     Újra és újra. Mindig ugyanaz a rémkép gyötör, mióta Itachi Sharinganjaiba néztem. Akkor valahogy sikerült előhoznia belőlem azokat az emlékeket, amiket valamikor régen az agyam legsötétebb, legtitkosabb részeibe rejtettem annak reményében, hogy soha többet nem kell visszaemlékeznem rájuk, most mégis…
     Verejtékezve ülök fel az ágyban, ezzel kiszakadva a gyötrő rémálmomból. Sötét van, ebből pedig tudom, nagyjából az éjszaka közepén járhatunk. Sötét hajamba túrok, nagyot sóhajtva dőlök vissza fekvő pozícióba.
  - Nem hiszem el, hogy nem hagy nyugton - motyogom bosszúsan.
  - Mondanám, hogy sajnálom, de… - hallok meg egy hangot a szoba másik feléből, mire gyorsan ülök fel, az ágy legvégébe húzódom, szemeimen pedig már ki is rajzolódik a Sutagan. - Erre semmi szükség - látom meg kezei sötét körvonalait, ahogy legyint, mégis egy világító Sharingan villan fel.
  - Valóban? Akkor te miért hívtad elő a Sharingant? - húzom össze szemeimet, hogy jobban lássam Itachi alakját. Nem szeretném, ha bármivel is meg tudna lepni, gondolatban szinte minden eshetőségre felkészülök, ami ma éjjel történhet. Megtámad? Lehet. Bocsánatot kér? Nem hiszem, de mégis, ezt a lehetőséget is számításba kell vennem. Esetleg csak az idegeimet akarja felhúzni azzal, hogy büszkén mutogatja, még mindig életben van? Ez a legesélyesebb.
  - Nem árt az óvatosság a közeledben - vonja meg vállait. Oké, elegem van a sötétből, így felkapcsolom az ágy mellett lévő kis éjjeli szekrényen lévő lámpát.
  - Az én közelemben? - akadok ki. Na álljon meg a menet, nem én gyilkoltam le egy egész klánt!
  - Tudom, mire gondolsz. De ne felejtsd el, hogy te jöttél utánam azért, hogy megölj. Legalábbis remélem, hogy e szándékból voltál olyan hülye, hogy ide merészkedj - gúnyolódik, ám szavai hevével ellentétben a Sharingant eltünteti.
  - Oh, Itachi, még mindig azt hiszed, hogy átláthatsz rajtam - kelek fel az ágyról. Nekem eszem ágában sincs elrejtenem a Sutagant, hiszen neki könnyebb előhívni a klán képességét, mint nekem. Ezt megtapasztaltam egy pár órával ezelőtt, mikor hosszú idő után először találkoztunk, és kipróbálhattam rajta is a klánom örökségét.
  - Talán nem így van? - lép közelebb, nekem azonban hiába mozdulna hátra a lábam, erőt veszek magamon, és maradok egy helyben.
  - Mi van, ha nem? Mi van akkor, ha csak érdekelt, mi van veled? Vagy ha csak Sasukéről hoztam híreket? - nézek a szemeibe komolyan. Egy pillanatra megtorpan, fogalmam sincs, melyik kérdésem hallatára, ám a következő pillanatban huppanok az ágyon, Itachi pedig felettem megtámaszkodva mered a szemeimbe.
  - Szép próbálkozás, de sajnos egyikőtök sem érdekel - suttogja. Közelsége miatt elfelejtek még levegőt is venni, ami valószínűleg neki is feltűnik, gúnyos mosolyából csak erre tudok következtetni.
  - Akkor miért fagytál le az előbb egy pillanatra? - mosolyodom el kihívóan, mégis gúnyosan. Nem csak Ő tud rajtam fogásokat, én is legalább annyira ismerem Őt, mint Ő engem. Bár csak egy pillanat volt az egész, én mégis észrevettem.
  - Semmi közöd a tetteimhez egészen addig, míg le nem győzöl. Majd utána térjünk vissza a kérdésekre - emelkedik fel rólam.
  - Te is tisztában vagy vele, hogy akkor már nem fogok kérdezni. Nem lesz rá idő - ülök fel ismét.
  - Mert megölsz? - néz rám most Ő kihívóan.
  - Pontosan. Ugyanúgy, mint te a Mamáékat.
  - Már alig várom - fejezi be a beszélgetést, amit az is jelez, hogy elindul kifelé.
     Amint becsukódik az ajtó Itachi mögött, beharapom ajkaim. A Sutagant elrejtem, az előbbi jelenet pedig ismét lepereg lelki szemeim előtt. Hatással van rám még mindig, ezt az érzést pedig utálom. Itachit is utálom mindenkinél jobban, mégis… A közelsége olyan hatásokat és érzéseket vált ki még mindig belőlem, mint anno, mikor egy pár voltunk. Olyan rég volt, mégis úgy él bennem minden pillanata, mintha csak tegnap történt volna.
     Az éjszaka további részeiben nem igazán tudok nyugodtan pihenni, aludni meg végképp nem. Folyamatosan a beszélgetésünkön gondolkodom, próbálom kivenni belőle a valódi értelmét, úgymond igyekszem a sorok közt olvasni. Itachi valamit titkol, ez világossá vált számomra. Sosem volt jó a titkolózásban, hiszen két évig együtt voltunk egy párként, és előtte is elég jó barátságot ápoltunk, így bőven volt időm kiismerni.


---


     Reggel fáradtan kelek ki az ágyból, szemeimen látszódik is, ahogy a tükörbe nézek, hogy fél éjszakát ébren töltöttem. Karikák húzódnak szemeim körül, szemhéjam pedig ki van pirosodva. Aki nem tudja, mi volt éjjel, simán arra a következtetésre jutna az ábrázatom láttán, hogy sírtam.
     Kopognak az ajtón, mire összeszűkített szemekkel, dühösen kapom az ajtó irányába a fejem. Egy Akatsuki tagot sem akarok látni, főleg nem azt a gyilkost, akinek a halálára vágyom.
  - Igen? - szólok végül ki, mire egy kék hajkorona bukkan elő az ajtó mögül.
  - Gondolom nem volt valami felemelő az éjszakád, így minden bizonnyal erre szükséged lesz - mutat fel Konan egy sminktáskát, mire megkönnyebbülten sóhajtok.
  - Igen, jól jönne, azonban nem tudom, mit kérsz cserébe - nézek a nő szemeibe. Nyilván nem adja oda teljesen ingyen, hiszen mondhatni ellenségek vagyunk.
  - Mit kérnék? Már te is csapattag vagy, a csapat pedig mindig összetart. Minden tagot beleértve - hangoztatja ki az utolsó mondatot.
  - De ugye tudod, hogy Itachi mindenképp holtan fogja végezni? Ha nem én, akkor az öccse - jelentem ki az egyértelműt. Itachinak meg kell halnia.
  - Pontosan ezért vagy te itt - csettint az ujjával. - Szükségünk lenne néhány információra Uchiha Sasukéről és Konoháról.
     Egy pillanatig még a levegő is bennakad a tüdőmbe, ahogy egykori “sógorom” és a szülőfalum nevét meghallom.


---


     A napfény szinte elvakított, ahogy kiléptem az ajtón. Az Uchihák kicsiny birtoka mindig is nyüzsgő volt, ez most sem volt másképp, ám mégsem erre figyeltem fel. A bejárattól nem messze kirajzolódott az Ő alakja, ahogy lazán támaszkodott a falnak. Egy pillanatra beharaptam az ajkam. Olyan tökéletes volt, mégsem lehetett az enyém. Már szinte kezdtem elfogadni a tényt, Itachi csak barátként van velem.
  - Szia - köszönt, mikor elé értem.
  - Szia - öleltem meg. Ez kicsit talán tovább is eltartott, mint kellett volna, de Itachi nem szólt semmit. Tudta jól mindig is, hogy mit éreztem iránta, azonban nem én voltam az egyetlen. Egy Izumi nevű lány is oda meg vissza volt Itachiért, de a lányok többségének eleve elakadt a lélegzete, ha meglátta az idősebbik Uchiha fiút.
  - Öhm… ne haragudj - engedtem el végül, mikor már úgy éreztem, kezd kicsit kínos lenni neki a szituáció.
  - Semmi baj - ejtett meg felém egy elnéző mosolyt. Nem akartam kimutatni, de el tudtam volna olvadni attól a mosolytól. Akkoriban még rendkívül naiv voltam, korán sem az, akivé mára váltam.
     Elindultunk a gyakorlópálya felé, hogy együtt gyakoroljunk egy kis taijutsut. Sosem volt az erősségem ez a fajta küzdelem, mindig is jobban szerettem a genjutsut és a ninjutsut, de Itachi szerint sosem baj, ha meg tudom védeni magam másféle küzdelemben is. Maximalista volt, de megértettem, hiszen annyi embert látott már meghalni fiatalon… Nem akart több barátot elveszíteni.
     Egymással szemben megálltunk a gyakorló kellős közepén, és egy ideig vártunk egymásra, hogy a másik kezdjen. Mikor percek múltán sem mozdultam, Itachi hirtelen mozdulattal támadott felém, amit ki tudtam védeni, ám az utána következő sorozatos csapásokat már nem voltam képes. Nagyjából egy fél óra múlva pedig lábaim fel is adták a szolgálatot, így könnyűszerrel a földre zuhantam volna, ha két erős kar nem fonódott volna testem köré.
  - Azt hiszem, ennyi elég lesz mára - mosolyodott el fölém hajolva. A szemeibe néztem és elfelejtettem mindent, ami eddig a gondolataim közt volt. Az a tekintet megbabonázott. - Lábra tudsz állni?
  - Azt… azt hiszem - bólintottam, mégsem tudtam mozdulni. Itachi segített a lábamra állni, és a derekamat átkarolva igyekezett hazatámogatni. A közelsége olyan szinten megrészegített, sosem éreztem ilyet még azelőtt, holott tudtam jól, hogy ez nem helyénvaló. Itachival barátok voltunk, semmi több. Bár Ő tudta, milyen érzéseket tápláltam iránta, mégsem akartam sosem átlépni azt a bizonyos határt, amivel a barátságunknak akár vége is lehetett volna. Nem. Én mindig inkább azt akartam, hogy legalább barátként maradjon velem, ha máshogy nem is szeretett volna.
  - Bátyó, mi történt? - futott ki elénk Itachi öccse, Sasuke, ahogy elhaladtunk a házuk előtt. Én egy utcával arrébb laktam, mint ők.
  - Meake csak átlépte a határait edzés közben, de ne aggódj, semmi baja nem lesz - kócolta játékosan össze Itachi a kisöccse haját, aki nagyjából hat évvel volt fiatalabb nála. Sasuke felfújta az arcát, sosem szerette, mikor Itachi a haját piszkálta.
  - Mehetek veletek? - nézett most rám a kisfiú nagy szemekkel, mire egy lágy mosollyal válaszoltam neki.
  - Persze, gyere csak. A Mama elvileg sütött sütit, ha jól tudom.
     Mondatomra a kissrác szeme felcsillant, a másik oldalamra állt, hogy ő is támogathasson. Olyan aranyosak voltak mindketten, hogy így segíteni akartak... engem nagyon megérintett. Először felnevettem, majd már a könnyeimmel küszködtem, végül elsírtam magam. Igen, már egy kedves gesztus is bőven elég volt ahhoz, hogy zokogásban törjek ki. Sasuke csak állt, és nézett bután, nem tudta hova tenni a sírásomat, Itachi viszont már jól ismert.
  - Hé - húzott magához, így az öccsét elengedve az idősebbik testvér nyakába borultam. - Semmi baj - simogatta a hátamat.
  - Én csak… - szipogtam. - Köszönöm, hogy vagytok nekem.
  - Veled egyszer az érzelmességed fog végezni - mosolygott Itachi, viccnek szánta ezt a mondatot, hiszen akkor még nem tudhatta, hogy a klánképességem miatt voltam mindig is érzékeny.
     A Tenshik közt mindig is megvolt az, hogy a szemképességünk már gyerekkorban kialakult, ám nem bukkant elő. Csak az előszelét érezhettük, mihez fog kapcsolódni a képességünk. Én azért voltam rendkívül érzékeny és teli érzelmekkel, mert ebből kifolyólag jött létre az én Sutaganom.
     A vér szerinti szüleim halála után kaptam néhány családi tekercset. A Mamáék azt mondták, őrizzem meg addig, míg valami furcsát nem érzékelek magamon, és csak aztán olvassam el őket. Ezek a tekercsek írták le a pontos klánképességemet, hogy fel tudjak készülni arra a napra, amikor előbukkan.
     A Mamának és a Papának nagyon hálás voltam, hiszen a szüleim halála után ők befogadtak és felneveltek, mintha a saját gyerekük - vagy korukból kifolyólag inkább unokájuk - lennék. Tanítattak, ápoltak, mikor beteg voltam, megadtak mindent, amire szükségem volt.
     Mikor megnyugodtam, folytattuk az utunkat. A két fiú próbáltak felvidítani, így végig beszéltek hozzám különböző sztorikat mesélve a közös edzéseikről.
  - Megjöttem - kiabáltam be, mikor beléptünk a házba. Aprócska volt a lakás, de imádtam minden apró szegletét.
  - Kislányom, már úgy vártunk! Olyan hirtelen elmentetek - jött ki elém a Mama. Mondata végére jött csak rá, hogy nem vagyok egyedül. - Áh, Itachi, Sasuke, gyertek beljebb! Sütöttem süteményt, a konyhában megtaláljátok - simogatta meg Sasuke arcát. A kisfiú azonnal berohant a konyhába, és már neki is állt a sütemények eltüntetésének, Itachi viszont továbbra is állt mellettem, a derekamat ölelve. Mikor rájött, hogy ez a Mama számára elég furcsa, elkezdett magyarázni, nehogy az öregasszony mást is belegondoljon a kapcsolatunkba, mint ami alapjában volt.
  - Meakével edzettünk, és kicsit túlterhelte magát. Sasukével haza támogattuk - pirult el halványan a mondandója végére. És hogy ez minek volt köszönhető? A Mama sejtelmes tekintetének, amiből lesütött, hogy nem hitt a fiatal fiúnak.
  - Tényleg így volt, Mama. Ne képzelj bele többet - intettem le nevelőszülőm, aki végül csak egy lemondó sóhajjal nyugtázta, hogy nem, még mindig nincs köztünk Itachival semmi. És ha tudta volna, hogy nem csak ő sajnálta ezt ennyire, hanem én is…
     A konyhába mentünk Sasuke után, és azonnal el is foglaltam az egyik széket, hogy megpihentessem fájó lábaimat. Itachi a Mama unszolására egy sütiért nyúlt, Sasuke pedig már Isten tudja, hányadikat tömte magába. Ahogy végignéztem a kis csapaton, elmosolyodtam. Olyanok nekem mindannyian, mintha valóban a családom lennének.