2019. május 19., vasárnap

1. fejezet




     A sötétség szinte elveszi a látásom, ahogy végigmegyek az ismerős utcákon. Minden kihalt, sehol egy lélek, ami nem megszokott az Uchihák közt, hiszen nem csak sokan vannak, de általában mindenki sürög-forog még ilyenkor este is. Most mégsem, ami valójában aggodalommal tölt el.
     Egy fülsértő sikítást hallok meg kicsivel távolabbról, az egyik kis utca felől, azonnal futni kezdek abba az irányba. Amint bekanyarodok a sarkon, meg is torpanok. A befogadó családomat alkotó két tag a földön hever, friss vérben áztatva, fölöttük pedig a gyilkosuk. Ahogy ránézek a férfira, egyszerre kap el a fájdalom és a gyűlölet érzése, nem is késlekedek sokat, rátámadok.
     Percekig harcolunk egymással anélkül, hogy belenéznék a szemeibe, nem mintha sokat látnék belőlük, hiszen a könnyeim elhomályosítják a látásomat. A küzdelem is inkább csak dühből, a hallásom segítségével sikerül, azonban egy óvatlan pillanatban már a földön találom magam, fölöttem azzal a férfival, akit mindennél jobban szerettem.
  - Hogy tehetted? - suttogom megtörten. Itachi megvetően néz a szemembe, a Sharingan azonnal a hatalmába kerít. Újra és újra lejátszódnak előttem az imént történtek.
  - Tudni akartam, mire vagyok képes - hallom meg a hangját, de az egész olyan, mintha csak egy visszhang volna. Nem látom őt, csak hallom, közben pedig újra és újra megöli azokat az embereket, akiket szerettem. A fájdalom a szívembe mar.
  - Csak emiatt? Emiatt képes voltál megölni őket? Mindenkit? - kezdek rájönni arra, hogy nem csak az én nevelőszüleimet, de az egész klánt is legyilkolta. Kegyetlenül, lelkiismeret nélkül.
  - Tudnom kellett, mennyit fejlődtem az évek során - hallom ismét azt a hangot, amitől mindig is kirázott a hideg. Most csak annyi a különbség, hogy a jóleső helyett egy kellemetlen hideg érzet futkos a hátamon. - Te sem érsz többet, mint ők, de ők legalább erősek voltak - szűnik meg a genjutsu, így szép lassan kitisztul előttem a kép. Könnyeim miatt nem látom Itachi arcát, de homályosan látom, ahogy fölém tornyosulva kiegyenesedik, elteszi a fegyverét. - Se te, se az a szánalmas öcsém nem érdemlitek meg, hogy annyira méltassalak titeket, hogy ne kelljen azt a szánalmas életeteket élnetek, amit most is - fordít hátat, de válla felett még visszanéz. - Majd ha elég erős leszel ahhoz, hogy szembeszállj velem, keress meg.
     Egy pillanat múlva pedig már egyedül találom magam, könnyek közt, vér szaggal körül lengve.


---


     Már percek teltek el, mégsem mozdul egyikünk sem. Olyan, mintha mindketten megfagytunk volna, a szemünk sem rebben, csak meredten nézünk egymás szemébe, mégis egy láthatatlan küzdelem van kettőnk közt. Ő a Sharingannal újra és újra lejátsza előttem azt az éjszakát, én pedig a Sutagan segítségével igyekszem a bennem lévő összes fájdalmat átsugározni belé. Márpedig aznap éjjel rengeteg fájdalom volt bennem, amit a genjutsunak hála újra érzek, és a klánképességemnek hála már ő is.
     A szemem képessége abban nyilvánul meg, hogy az én érzéseimet kivetíthetem másokra, mintha a saját érzéseik lennének, de náluk szó szerint fizikai fájdalommal is jár. Például, ha képletesen azt mondjuk, hogy úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna egy késsel, ők ténylegesen azt érzik.
     Szememből kifolyik egy könnycsepp, de ezen kívül semmi változás nem történik, csupán még mindig egymás szemébe nézve bámulunk. Végül szinte egyszerre rogyunk térdre, mind a ketten kimerülten lihegve. Szememből véres könny folyik, ami azt jelenti, jócskán átléptem azt a határt, amit egyszerre kibír a szemem. Ez is egy olyan képesség, amire nem árt edzeni, hogy hosszabb legyen a hatása.
  - Vihetitek - motyogja Itachi, két oldalamra pedig két szintén Akatsuki köpenyt hordó alak ugrik. Az utolsó kép, ami a látóterembe kerül Itachi Sharinganjai, ahogy eltűnőben vannak, majd elsötétül minden körülöttem.


---


  - Biztos vagy benne, hogy ő az? - hallok egy lágy női hangot.
  - Igen, teljesen. Nézd - válaszol egy számomra ismeretlen férfi hang, valószínűleg valamit mutatva a nőnek.
  - Igazad van - helyesel az.
     Minden sötét, csak a hangokat hallom. Nem tudok mozdulni, valamint a szemeimet sem tudom kinyitni. Nem érzek köteleket magamon, csak a nyakam szúr, de valami elviselhetetlen módon. Ég, mar, és legszívesebben felsikítanék az érzéstől, de egy hang sem tud kijönni a torkomon. Mi történik velem? Hol vagyok? Kik vannak körülöttem? Mit akarnak tőlem?
  - Ébren van - szól gondolataim közbe egy másik idegen férfi.
  - Még hat a méreg? - kérdez rá a nő. Áh, szóval egy méreg miatt nem tudok mozdulni. Remek.
  - Már csak pár pillanatig - válaszolja az utóbbi férfi, aki ezek szerint felelős a jelenlegi állapotomért.
     Valóban csak pár pillanatot kell várnom, és az izmaim végre újra életre kelnek, szép lassan pedig minden végtagomat meg tudom mozdítani. Nem tudom, milyen méreg volt ez, de erős, az biztos. Szemeimbe lassan térnek vissza a színek és fények, míg végül egy rakás vörös-fekete köpenyes férfival találom szembe magam, közöttük pedig egyetlen nő áll csak.
  - Kik maguk? - teszem fel a kérdést, azonban a hangomon magam is meglepődöm. Hiába akarok határozottságot sugározni, cérnavékony hang préselődik csak ki a torkomon. Ülésbe tornázom magam az amúgy elég kényelmesnek tűnő ágyon. Az ágy lehet, hogy kényelmes, de maga a helyzet cseppet sem.
  - Igyál, attól jobb lesz - nyújt felém egy pohár vizet egy szőke hajú srác. Megrázom a fejem. - Nyugalom, nincs megmérgezve, hm - mosolyog biztatóan felém, és valami miatt hiszek neki. Lehet, hogy csak a szomjúság teszi velem, azonban elveszem a poharat a kezéből, és nagy kortyokban megiszom a vizet.
  - Mi vagyunk… - kezdi egy vörös hajú fiú, akinek olyan az arca, mintha egy báb lenne.
  - Tudom, kik vagytok - váltok természetesebb hangra, és már azzal sem törődök, hogy megadjak némi tiszteletet, hiszen jól látható, hogy mindannyian idősebbek nálam. És, hogy minek köszönhető ez a váltás? A háttérben meghúzódó Uchiha jelenlétének, akit most veszek csak észre. - Azt viszont még nem tudom, mit akartok tőlem.
  - Nagyon egyszerű - csapja össze két tenyerét egy narancssárga hajú férfi, akinek valami ismeretlen fémek állnak ki az arcából. - Csatlakozz hozzánk!
     Erre a mondatra hirtelen azt sem tudom, nevessek-e, vagy sírjak. Még hogy én csatlakozzak abba a szervezetbe, amelyikben Itachi is van? Kizárt dolog!
  - Inkább a halál! - válaszolom kisvártatva, mikor megbizonyosodom róla, nem viccből mondta a Peinként ismert férfi. Egy magas, szó szerint összevarrt testű férfi elővesz egy kunait, és már mozdul is felém, hogy eleget tegyen a mondatomnak. Előhívnám a Sutagant, de valami miatt blokkolva van a klánom képessége, és nem is kell sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, a méreg miatt. Nem is lenne időm gondolkodni, hiszen a férfi már szinte előttem van, azonban egy pillanat múlva a vörös felhők kitakarják előlem a jelenetet.
     Egész testemben megremegek, nem csak a düh, hanem a félelem miatt is. Ketten állnak előttem, nekem háttal, ahogy pedig felnézek, a szőke fiút látom, akitől a vizet kaptam az imént, valamint… Itachit.
  - Őt nem bánthatjátok, hm - szólal meg a szőkeség, Itachi pedig fél szemmel hátranéz rám. Valószínűleg az egyetlen reakció, amit láthat tőlem, a végtelen meglepettség, a félelem és a düh egyvelege.
  - Senki sem fogja bántani, ugyanis csatlakozik hozzánk - szögezi le Pein, ellentmondást nem tűrő hangon. Az előttem álló két férfi eláll az útból, így ismét kilátásom nyílik a többiekre is. Én biztosan nem fogok hozzájuk csatlakozni!
  - Mi lenne ebből a hasznom? - teszem fel a kérdést, ami láthatóan sokaknak nem tetszik.
  - Valóban a halált akarja - jegyzi meg az előbb rámtámadó.
  - Azon kívül, hogy életben maradhatsz - kezdi a csapat egyetlen női tagja - és visszakapod a klánod képességét, minden kétséged kapcsán válaszra lelhetsz.
     Automatikusan pillantok Itachira, aki időközben vissza helyezkedett az eredeti helyére, de azonnal el is nézek róla. Egy pillanatig habozom, majd kíváncsiságom utat tör magának.
  - Mire gondolsz pontosan? - nézek a kék hajú nőre, akinek porcelán arcán halvány mosoly húzódik kérdésemre.
  - Mindenre, amire kíváncsi vagy a múlttal, a jelennel vagy a jövővel kapcsolatban.
  - Mit tudhatsz te ezekről? - ciccenek fel.
  - Nem én - pillant hátra Itachira, és akaratlanul is követem a tekintetét. Pillantásom találkozik Itachiéval, és hirtelen elönt egy ismeretlen érzés. Kész lett volna megmenteni engem és összecsapni a társával. De miért? És az a szőke fiú? Ki ő egyáltalán? Miért áldozta volna be a társával fenntartott békét miattam?
     Mire feleszmélek, a társaság nagy része már nincs a szobában. Csak a kék hajú nő, a szőke fiú, Pein és Itachi maradnak rajtam kívül bent. Pislogok néhányat. Remek, Itachi biztosan genjutsuba ejtett, és amiatt nem emlékszem, mikor mentek ki a többiek.
  - Csatlakozni fog - jelenti ki Itachi, majd feltápászkodik a helyéről, és elindul ki.
  - De én… - kezdeném, de az ajtóban hátranéz.
  - Te is tudod. Éreztem - Ezzel pedig otthagy minket. Értetlenül nézek körbe.
  - Genjutsuval megszűntette a képességedet blokkoló hatást - adja meg néma kérdésemre a választ a szöszi. - Deidara vagyok - nyújt kezet bátorítóan mosolyogva, mire a felém nyújtott kézre nézek, majd fel az arcára anélkül, hogy elfogadnám a kézfogást.
  - Meake - motyogom morcosan. Mindig is utáltam, amikor mások döntenek helyettem dolgoról, de sajnos az az igazság, hogy ha Itachi és Deidara nem lettek volna itt az előbb, az a fura fickó biztosan megölt volna. Tehát valójában tényleg nem maradt sok választásom.
  - Én Konan vagyok, ő pedig Pein - mutat először magára, majd a fémekkel teletűzdelt férfira a kék hajú lány. - Aki meg akart támadni, ő Kakuzu, aki pedig a mérget keverte, a vörös hajú srác, Sasori. A cápának kinéző alak Kisame, ő egyébként Itachi csapattársa - teszi hozzá mellékesen Konan, aki sorban elkezdte bemutatni a már jelen sem lévő Akatsuki tagokat.
  - Nagyon nem érdekel, ki az Uchiha csapattársa - motyogom. - Pihennék, ha megengeditek. Nem szándékozom sokáig maradni - jelentem ki, mire Deidara már ellenkezni is kezd.
  - Maradnod kell, mert… Hát azért, amit Konan mondott - utal a múlt és a jövő megválaszolatlan kérdéseire.
  - Szeretnék pihenni - ismétlem, mire Konan és Pein bólintanak, és elindulnak ki. Deidara még marad, láthatóan mondana valamit, azonban sokáig gondolkozik rajta, kimondja-e.
  - Ez lesz a szobád - mutat körbe, ám szinte biztos vagyok benne, nem ezt akarta mondani. Bólintok egyet, nem akarom erőltetni a beszélgetést, hiszen én magam is még eléggé le vagyok gyengülve. Deidara veszi a lapot, és kimegy, ezzel magamra hagyva.
     A szoba amúgy meglehetősen szép, illik a stílusomhoz is, amit azt hiszem, Itachinak köszönhetek, hiszen egyedül csak Ő tudja innen, ki is vagyok és milyen az ízlésem. Az ágy kényelmes, a falak bár fehér színűek, az összes bútor vagy vörös, vagy fekete, ami lehet, hogy az én ízlésem miatt lett így megalkotva, vagy szimplán csak amiatt, mert az Akatsukinak is ezek a színei. A bútorok aránylag modernek, az egész szoba berendezése hasonlít az otthoni szobáméra.
     Az ágyra visszafekszem, azonnal rám is telepedik a fáradtság, így hamar el is alszom. Álmomban többször is megjelenik Itachi és a közös múltunk, legfőképp az az éjszaka, ami életem legszörnyűbb éjjelének tudható be. Akkor ugyanis egyszerre vesztettem el a nevelőszüleimet és a szerelmemet is. És mit kaptam cserébe? Akkor éjjel jött elő a klánképességem, pont mikor a legnagyobb fájdalmam ért az életem során.

2019. május 10., péntek

Prológus




     A szerelem mindenki életébe egyszer beférkőzik, ha akarja az ember, ha nem. Nálam talán túl gyorsan történt meg ennek az érzésnek az eljövetele, de imádtam azt a fiút. Vele terveztem az egész életem, pedig akkoriban még fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen döntéseket meghozzak. De a szerelemben nem lehet megálljt parancsolni.
     Már nem élek a szülőfalumban, ahol mindez történt. Nem számítok szökött ninjának, hiszen nem tettem semmi olyat, amivel a népemet magamra haragítanám. Tanulás és fejlődés céljából jöttem el a faluból, már ami a hivatalos indokot illeti, Konohának pedig nem kell tudnia a valódi indokom. Ugyanis keresek valakit.
     A hajamat kiengedve hagyom, bár így nem igazán szeretem hordani, azonban most kénytelen vagyok megbarátkozni eredetileg kávébarna, mára már vörösre festett tincsekkel. Nem időzök sokat a szálláson, ahol az éjszakát töltöttem, hiszen van még millió dolgom. Messze van még az úticélom végpontja, és nem késlekedhetek.
     Egy átlagosnak is betudható topot veszek fel, amit egy, a vádlim közepéig érő nadrággal spékelek meg. Mind a kettő fekete és vörös színekben játszik, imádom ezt a két színt együtt. Tudom, hogy egy híres bűnöző szervezetnek, az Akatsukinak is ezekből a színekből áll a védjegye, ám ez engem egy cseppet sem zavar. Fölé egy kapucnival ellátott köpenyt húzok. Ez a ruha van mindig rajtam, mikor küldetésekre megyek, és ez is egy küldetés lesz. A saját küldetésem.
     Évekkel ezelőtt még semmi alakom sem volt, mára viszont egy karcsú, nőies testalkattal megáldott fiatal nő lettem, akiért többnyire odavannak a férfi nemhez tartozó egyedek, magam sem tudom, miért. Nincs bennem semmi különleges, hacsak azt nem vesszük ide, hogy szinte már kővé változtattam a szívem az idők során, így mindenki számára elérhetetlenné váltam. Legalábbis életem legnagyobb szerelme óta.
     A szállásomat elhagyom, és tovább indulok arra, amerre az informátorom koordinált. Legszívesebben futnék, de nem kelthetek feltűnést, hiszen egy idegen falu utcáit taposom jelenleg, és konohai ninjaként már a fejpántom is feltűnőnek hat, amit a nyakamba hordok. Hát még ha rohannék… Azonnal a Hokage fülébe jutna, hogy hova megyek, ami szinte rögtön le is buktatna. Ez az irány ugyanis pont ellentétben van azzal, amit otthon mondtam a falu vezetőjének.
     Az utcán rengeteg gyerek van, mind a szüleivel. Állkapcsomat összeszorítom, ez a szülő-gyerek kapcsolat nagyon rosszul érint, és nem csak azért, mert szülők nélkül nőttem fel. Sosem ismertem őket, csak képeken láttam a vérszerinti apámat és anyámat. Nem… Azért érint borzasztóan rosszul ennyi család látványa, mert akiket családomként szerettem, meghaltak. Megölték őket, a gyilkosuk pedig azóta is vidáman éldegél valahol… Hallom, ahogy erre a gondolatra a fogaim fájdalmasan megcsikordulnak, ez pedig jel nekem, hogy kicsit engedjek vissza az erőből, különben szilánkosra fog törni az összes fogam.
     A faluból kiérni szinte egy évnek tűnik, de mikor végre átlépem a kaput, nagy kő esik le a szívemről, hiszen a számomra frusztrálóan ható családok látványa innen megszűnik, és végre nyugodtan folytathatom az utam. És hogy hova?
     Az erdő, amin keresztül indulok, sötét, hűvös, a köpenyem összébb is húzom magamon. Nem félek, pedig szinte biztos vagyok abban, hogy a biztos halálba sétálok. Igen, a gyilkos felé tartok, aki lemészárolta azokat az embereket, akiket családomként szerettem. Tudom, buta dolog ezt tenni, de már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Nem csak a jutsuimat fejlesztettem az elmúlt években, de a klánképességem is feléledt, amiről semmit sem tudtam egészen addig, míg meg nem jelent. Azután avatott be Konoha hőn szeretett kagéja, Tsunade arról, hogy a Tenshi klán képessége mi is volt, és én, mint egyetlen leszármazottjuk, mit is örököltem. Hát nem lepődtem meg, annyit elárulhatok.
     Suhanás… És megint suhanás… És ismét. Hiába fordulok körbe, nem látok senkit. Csak a hangokat hallom. Meglátok egy árnyat az egyik fa tövében, és már dobok is felé három kunait, azonban kivédi. Ezután pillantom meg a sötétségben kirajzolódó vörös foltot, ami egy tökéletes felhő alakot vesz fel. Ez az Akatsuki, az a bűnöző szervezet, amibe jobb nem belekötni, hacsak az ember nem akar meghalni. Mégis mit akarnak tőlem?
     A lábaim megremegnek, és már nyúlok is a következő fegyveremhez, ám ledermedek, ahogy a fa mögül előlép az az árny, akire az előbb a kunaikat dobtam. Ismerősen rajzolódnak ki előttem a vonalai, ahogy egyre élesebbé válik a férfi alakja. A köpeny valóban egy akatsukisok által hordott ruhadarab, amiből szinte alig látszik ki a férfi testéből bármi, csupán a lábait nem takarja az anyag, illetve a fejét. Sötét haja alig látszik, hiszen már este van, így szinte minden felvette az ő hajszínét. Azonban ami pár pillanat múlva előtűnik, a már Konohából is jól ismert szempár, mely egy Sharingan vörös színeiben pompázik. Az állkapcsomat összeszorítom, minden emlék hirtelen rohamoz meg, hiszen őt személyesen is ismertem anno.
     Nem késlekedek, a Sharingan megjelenése után pár pillanattal a saját szemeim is elkezdenek változni. Egy pillanatig tart csak, míg sötét íriszeim kékbe váltanak át, benne pedig megjelenik a pentagrammához hasonló ötágú csillag, melyet a klánomtól örököltem. Minden klántagom mást tudott vezérelni a szemével, a tulajdonosának a jelleméből adódóan alakult ki mindegyik szem képessége. Nem lepődtem meg azon, amikor rájöttem a saját szemeim erejére, bár sok ideig nem tudtam kontrollálni, és ez néha még most is gondot okoz.
     A Sharingannal szemben a Sutagan, a genjutsu ellen a valódi érzelmek… És abban a pillanatban már tudom is, ki fog ebből a csatából nyertesen kikerülni.