2019. október 26., szombat

6. fejezet





     Mindig is érzékenyen reagáltam mindenre, és tudom jól, ez az életem végéig sem fog változni a klánom öröksége miatt. A Sutagan nagyon befolyásol engem, ami természetes, hisz erős képesség. Számtalanszor hallgathattam régebben, még a szemeim megjelenése előtt, hogy engem egyszer az érzelem kitöréseim fognak megölni. De vajon tényleg létezik, hogy olyasvalami öljön meg, ami velem született adottság? A saját klánom végez velem a vér által?
     Nem szeretem, ha mások látják, mit érzek. Olyankor védtelennek érzem magam, hiszen a gyengeségemet kihasználva az ellenségeim könnyűszerrel végezhetnek velem, most mégis egy csapat olyan ember előtt állok könnyes szemekkel, akiket az ellenségeimnek tekintek.
     Az érzelmek átveszik felettem az uralmat, és egy apró szúró érzéssel elő is bukkan a Sutaganom. Nem szokott semmi fájdalommal járni a felbukkanása, most mégis talán a könnyeim miatt szúr. Utoljára még nagyon régen fájt a megjelenése, mikor még csak gyakorolgattam a használatát, de mára ez már teljesen megszűnt.
     A csapatra nézek, és akivel találkozik a tekintetem, mint fájdalmasan felordítva vagy sikítva rogynak a földre. Nem is csodálom, hiszen egy szíven szúrás nem lehet kellemes érzés fizikailag sem, ugyanúgy, ahogy nekem sem pozitív ezt lelkileg érezni. Nichi felköhög némi kis vért, Konan sok apró papírdarabra hullik szét, Deidara pedig a kezét a szívére szorítva igyekszik elmulasztani a fájdalmat. Hidan emelkedik fel legelőször a földön lévők közül, mikor egy pillanatig nem figyelek rá, de amint tekintetünk ismét csatlakozik, visszaesik a helyére.
  - Sajnálom... - mondom ki őszintén, majd kirohanok a házból. Egyet tudok: amíg a Sutagan el nem tűnik a szememből, nem szabad visszamennem oda. Le kell nyugtatnom magam, háborgó lelkem ugyanis csak bajt szül jelenleg.
     A háztól nem messze egy ismerősnek tűnő területet fedezek fel, így futva arra veszem az irányt. Könnyeimet kitörölgetem a szememből, hogy lássak is valamit, de mindig újabbak és újabbak jönnek a helyükre, ez pedig feldühít. Egy újabb érzés, amit most hiba éreznem.
     Megállok. Olyan ismerős, mégis idegen számomra a gyakorlópálya, ami a ninják edzésére szolgál. Hasonlít a konohai pályára, ahol egész ninja létem alatt rengeteg időt töltöttem. Főleg egy bizonyos személlyel, aki mindig segített a legújabb trükköket gyakorolni, tanácsokkal látott el, és nem mellesleg addig is velem volt, láthattam, beszélhettem vele.
     Az egyik céltáblához sétálok, a benne lévő kunait kihúzom. Tökéletesen a közepébe fúrt egy lyukat, ez a célzás pedig eszembe juttatja Konoha büszkeségét, aki már egész fiatalon bekerült az ANBU egyesületbe. Tehetsége páratlan volt, és ezt senki sem vonta kétségbe. Az a személy számomra egészen a klánom haláláig élt.
     A kezemben forgatva a kunait ülök le a céltábla elé, annak a talpazatának támasztom a hátam. A kunai pengéjére egy szimbólum van felvésve, ami gyakran a ruháimon is jelen volt. Az Uchihák legyezője egy olyan jel, amit bármikor felismernék, hiszen én is részben közéjük tartozom.

---

     A közös küldetésünk és a kómámból való felébredés után Itachi ragaszkodott hozzá, hogy gyengélkedjek még, míg ő is meg nem bizonyosodik afelől, hogy teljes mértékben a régi vagyok. Akkor ugyanis ismét beállhatok délutánonként vele edzeni.
     Furán kezdett viselkedni. Nem ugyanazokat tapasztaltam tőle, mint a küldetés előtt. Sokkal távolságtartóbb lett, mégis... mintha most közelebb éreztem volna magamhoz, mint valaha. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hiszen ugyanúgy eljárt velem edzeni, mint azelőtt, mégis valahogy a két méter távolságot megtartotta. Ennek ellenére az, ahogy hozzám szólt, ahogy kimondta a nevem, olyan gyengéd volt, ami azonnal megdobogtatta a szívemet.
      Mindig is szerettem nézni azt, amikor bemutat egy újabb jutsut. Lenyűgözött, pedig tudtam jól, Itachitól ez várható volt, hiszen egy valódi zseninek számított nem csak az Uchihák közt, de az egész faluban is. Tanácsai mind megragadtak a fejemben, pedig egyszer mondta csak el. Én mégis ittam minden szavát, hiszen nem csak szerettem, de valamelyest példaképnek is tartottam, felnéztem rá.
     Tisztán emlékszem az egyik edzésünkre, megmaradt az emlékeim közt minden pillanat, hiszen sorsdöntő volt a barátságunk számára. Idegesebb volt, mint bármikor eddig, ez pedig nem kicsit rémített meg engem. Általában akkor volt ideges, mikor az apja sokat várt el tőle, nagy volt a stressz rajta, ezt pedig a gyakorlásaink alkalmával a felállított célbábukon vezette le.
     Ismertem Itachi szüleit, és azt is volt részem megtapasztalni, Fugaku-san mennyire keményen bánt az idősebbik fiával. Maximalista volt a férfi, Itachi pedig igyekezett az apja minden kérését teljesíteni. Meg is lett az eredménye, hiszen talán sosem jutott volna ilyen fiatalon az ANBU-ba a fiú, ha az apja nem ösztönözte volna keményebb munkára. Lehetséges, hogy megint erről lenne szó? Összeveszett volna az apjával, és ezért lett most ilyen ideges? Itachinak nem csak az Uchiha klánban kellett mindenben helyt állnia, hanem Konohában is, ráadásul az öccsével szemben is a tökéletes báty szerepét aggatta magára. Mindenben a legjobb volt.
     Leült a gyakorló pálya melletti füves részre, miután végeztünk aznapra az edzéssel, én pedig követve a példáját mellé ültem. Beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, hátha megtudok valamit arról, miért ilyen feldúlt. Bele is ment a csevejbe, hiszen elmondása szerint amúgy is szeretett volna velem beszélgetni egy nagyon fontos dologról, ami engem is érintett nem kis részben. Kihagyott a szívem egy ütemet. Csak nem azt akarja közölni velem, hogy elege volt a barátságunkból? Ugye nem akar az érzéseim miatt véget vetni mindennek?
     Összefüggéstelenül beszélt, normál esetben azt hittem volna, hogy alkohol befolyásoltsága alatt volt, csakhogy ő Itachi. Felelősségteljes, így sosem jutna el arra a szintre, hogy ennyire szétcsapja magát. Mégis... alig tudtam kivenni néhány olyan mondatot, aminek számomra volt is értelme. Annyira feldúlt volt, hogy az a fiú, akit én mindig határozottnak és választékos nyelvhasználatúnak láttam, most még emberibbnek tűnt, mint valaha. Tele hibákkal, védtelenséggel, érzelmekkel. Végül néhány mondat hatására villámcsapásként nyilallt belém a felismerés. Az én érzéseimet öntötte mondatokba.
  - ... mintha nem kapnék levegőt. Érted ezt? - nézett rám gyönyörű sötét szemeivel. - Egyszerűen minden gondolatom körülötted forog, még akkor is, amikor a kötelességeimre kellene figyelnem. Azóta a küldetés óta... kómában voltál, én pedig azt hittem, majd megőrülök azért, mert nem hallhatom a hangodat - fejezte be halkan, én pedig ledöbbenve bámultam őt. Nem az én érzéseim voltak, hanem az övé.
  - Ezzel... mit akarsz mondani? - köszörültem meg a torkomat, ami hirtelen, mintha kiszáradt volna.
  - Szeretlek, Mea - suttogta a szemembe nézve, mire teljesen elpirultam. Nem voltam benne biztos, hogy mindent tisztán értettem, ami most történt. Döbbenetemből kiszakított, mikor a hajamat lágyan a fülem mögé tűrte, majd arcomat megsimítva közel hajolt hozzám, ajkait pedig megéreztem a sajátomon.
     Csak egy szó, mégsem hittem volna, hogy pont tőle fogom ezt hallani egyszer. Ez a szó leírta azt is, amit én éreztem iránta, és most már biztos voltam abban, hogy Itachi ugyanazt érezte, mint én. Azt mondta, hogy szeret, amivel elérte, hogy ez legyen életem legszebb napja. Az a csók pedig... szinte elolvadtam, ahogy magához közelebb húzva a karjaiba vont. Olyan gyengédséggel bánt velem, amitől nem voltam biztos abban, nem a képzelet játszadozik-e velem.



---

     A fejem felett becsapódik a célbábuba egy kunai, ami kiszakít az elmélkedésemből, mégsem vagyok teljesen magamnál. Nem tudom, mi folyik körülöttem, egyszerűen az agyam képtelen befogadni azt, ami történik.

2019. szeptember 30., hétfő

5. fejezet




      Hogy mikor sötétedett be az ég, nem tudnám megmondani. Teljesen lefoglalt, hogy Nichivel és Konannal barátkozzak. Bármennyire is ellenemre van az itt lét és az itteni emberek, magam is be kell látnom, hogy a szervezeten belül szövetségeseket kell találnom ahhoz, hogy Itachit sikerüljön legyőznöm. Legalábbis ezzel próbálom minden pillanatban áltatni magam, holott nagyon is jól tudom, a legnagyobb okom jelenleg a magányom.
      A Konohából való távozásom óta egyedül vagyok, most viszont ninják vesznek körül, akik bár nem igazán szimpatikusak a kilétük alapján, mégis sokkal jobb társaságnak bizonyulnak, mint a magány. Én, aki mindig is szerettem az egyedüllétet, most hiányolni kezdtem a társaságot, és talán csak a szerencsének köszönhetem, hogy Konannal és Nichivel némiképp megtaláltam az összhangot. Nem mondom őket barátoknak, mert hát attól rohadt messze állunk, de… társaság, amit kivételesen nem utasítok el.
      Kis híján hátast dobok, mikor Nichi felveti az ötletet, hogy fessük ki egymás körmét. Nem csak én, de úgy veszem észre, Hidan is meglepődött barátnője ötletén, így nyilvánvaló számomra, hogy ez egyáltalán nem vall a lányra. Mégis mi hárman csajok csendben telepedünk le a nappaliba, és a legfiatalabb lány azonnal el is kezdi előkészíteni a körömlakkos készleteket. Konannal halkan beszélgetni kezdünk, és szokásomhoz hűen nem én kezdem a csevegést.
  - Jobban vagy azóta?
  - Persze. Nem egy mérgezett kunai fog megölni engem - húzom ki magam, a kék hajú nő viszont csak egy elnéző mosollyal reagál. - Most mi az?
  - Nagyon utálod, igaz? - teszi fel a következő kérdését, épp, mikor Nichi is letelepszik hozzánk. Hárman egy kört alkotunk, és egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha nem is körmöt lakkozni akarnánk, hanem szellemet idézni.
  - Mármint? - nézek Konanra, majd mindent sejtő pillantásából azonnal rájövök… - Ja, hogy Itachira gondolsz - sóhajtok fáradtan. Már megint témánál vagyunk. - Igen, utálom, és nem szándékozom erről a témáról beszélni többet, mert már nagyon unom - csattanok, mire a két társam bólint egyet jelezve, hogy felfogták.
     Fél óra múlva már mind a hárman frissen lakkozott körmökkel ülünk a földön, és pont Nichi meséli nekem, hogy hogyan is jöttek össze Hidannal. A srác milliószor próbálkozott nála, de Nii minden alkalommal elhajtotta. A rámenősség végül győzött, ugyanis ezáltal Hidan egy csomó dolgot ki tudott figyelni Nichiről, így minden alkalommal tisztában volt azzal, hogyan vegye le a lányt a lábáról.
  - Mindjárt jövök - kelek fel, hogy valami innivaló után kutassak a konyhában. Belépve a tágas helyiségbe jövök csak rá, hogy én okos abszolút nem gondoltam arra, hogy frissen lakkozott körmökkel egy cseppet sem lesz egyszerű a hűtőből kihalászni a frissen facsart narancslét, és tölteni magamnak egy pohárral.
     Kicsit érdekesen festhettem a hűtő előtt állva, és azon agyalva, hogyan is oldjam meg ezt az igazán nehéz feladatot. Szerencsémre az égiek segítséget küldtek nekem, azonban amint meghallom a hangját, rájövök, hogy inkább egyedül boldogulnék.
  - Minden rendben? - Itachi hangja egész közelről hallatszódik, közvetlenül mögülem.
  - Már megint te? - sóhajtok egy nagyot. - Igen, minden oké.
  - Akkor miért…? Ja, persze, a körömlakk… - motyog, és még magam sem tudom, hogy csak hangosan gondolkodik, vagy nekem szánja a szavait.
  - Jé, te egy zseni vagy, Itachi - gúnyolódom, de az Uchiha figyelmen kívül hagyja. Kinyitja a hűtőt, majd előveszi a citromlét. - Én a narancsot akartam.
      Egy alig látható mosoly húzódik végig az ajkain, miközben becsukja a hűtő ajtaját. Egy pohárba tölt egy keveset a citromléből, majd limonádét készít belőle. Ezután a pohárral elém áll, felém nyújtja. Kiveszem a kezéből, és belekortyolok. Az ismerős ízek elöntenek, akaratlanul is rá kell jönnöm, hogy még mindig Itachi készíti a legfinomabb limonádét.
  - Mit szólnál, ha addig, míg képes nem leszel legyőzni engem, elásnánk a csatabárdot? - Kérdése váratlanul ér, ami ki is ül az arcomra. Ajkaim kicsit elnyílnak, mondanék valamit, azonban egy hang sem jön ki a torkomon. Öntudatlanul megnyalintom a felső ajkam, mire tekintete a számra vándorol.
  - Azok után, hogy megöltél mindenkit, akit szerettem… - kezdem halkan, mire sóhajt. - Ne sóhajtgass itt nekem, Uchiha, mert esküszöm, hogy megverlek! - fenyegetem, mire szemeiben pimasz csillogást látok. Tudja jól, hogy esélyem sem lenne megverni őt.
  - Rendben, akkor kiabálj velem! Mondd el, mekkora szemétláda vagyok! - suttogja, miközben közelebb hajol. - De tudd, hogy mindez már semmit sem változtat a múlton!
     A döbbenet ismét kiül az arcomra, és sajnos igazat kell adnom neki. Valóban attól, hogy kiabálok, semmi nem fog változni, és még én sem fogom tőle jobban érezni magam. Érzem, ahogy a torkomba nagy gombóc nő, szemeim bepárásodnak a kitörni készülő könnyektől. Igyekszem visszatartani a sírást, ám tudom, nem sok esélyem van. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Itachira öntöm a poharam tartalmát, majd dühösen kisietek a konyhából. Feltrappolok a lépcsőkön a szobám felé, és hirtelen már nem is érzem a nap elején jelentkező gyengeségem. Az Itachi iránt érzett dühöm sokkal nagyobbnak bizonyul, amint becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamra dőlve utat engedek könnyeimnek.
     Most már nem érdekel, hogy megszáradt-e a körömlakkom, vagy épp teljesen tönkreteszem Nichi munkáját. Nem érdekel, hogy Itachi látta a gyengeségem, sem az, hogy ki mit gondol rólam. Egyszerűen csak hagyom, hogy a szomorúságom és a fájdalmam átvegyék az uralmat rajtam, amit a családom elvesztése okozott.


---


     Reggel feldagadt szemekkel ébredek, és pocsékabbul érzem magam, mint amúgy úgy általában. A tükörbe nézve már meg sem lepődöm a látványon. Sötét hajam kócos, szemeim vörösek és fel vannak dagadva, arcom sápadt, kicsit olyan benyomást keltek még saját magamnak is, mintha egy drogos lenne előttem.
     Amennyire lehet, rendbe teszem magam, és igyekszem a tükör előtt saját magammal elhitetni, hogy semmi baj nincs, és egy erős kunoichi vagyok. Erős ninja, erős nő és még az olyan jelentéktelen emberek sem győzhetnek le, mint Itachi. Igen, szerettem volna ezt hinni, azonban a valóság az, hogy már rég legyőzött engem. Azon az éjszakán… Nem, nem is szabad ilyesmikre gondolnom.
      Tekintetem hirtelen változik határozottá. Nem hagyom, hogy a múlt ekkora hatást gyakoroljon rám! Feltépem a szobám ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel… futok neki Sasorinak. Kishíján hátraesek, de a vörös hajú fiú könnyedén megtart a derekamnál átkarolva. Most így közelebbről meg tudom állapítani, hogy az arca olyan, mintha még gyerek lenne, mégis olyan kifejezéstelen, érintése pedig olyan hideg, mintha egy élő báb lenne. Élő báb… Hmm, tehát létezik ilyen?
  - Azt hiszem most már elengedhetsz - ütök meg egy határozott csengésű hangot, mire a fiú tekintete szinte még jobban az enyémbe fúródik.
  - Abszolút nem is hasonlítasz … - motyogja alig hallhatóan, de mivel még mindig magához szorít, tisztán hallom.
  - Kire? Mégis mit…? - kezdeném a kiakadást, de egy torokköszörülés félbeszakítja a mondatot, ami talán a lépcső tetejéről jön, de lehet kicsit közelebbről. Nem látom, ki az, mivel háttal vagyok a személynek, ám Sasori ajkai apró mosolyra húzódnak.
  - Itachi, napsütéses reggelt - köszönti társát a vöri, miközben óvatosan elenged engem, így én végre távolabb húzódhatok tőle. Már csak az Uchiha hiányzott…
  - Ti meg mit csináltok? - szólal meg az exem, mire én megigazítom magamon a ruhát. Itachi tekintete rám villan, és egy pillanatra mintha féltékenységet láttam volna szemeiben megcsillanni.
  - Minek látszik? - provokálja Sasori, majd pár pillanat néma csend után olyan hangot hallok, amire… azt hiszem egyikünk sem számít. Egy női nyögést. Olyan igazán erotikusat, amibe az ember lánya belepirul. Egyszerre kapjuk a fejünket Hidan szobája felé, ahonnan egyre sűrűbben jönnek ki az ehhez hasonló hangok.
     A döbbenetből Sasori ébred fel legelőször, hangosan elneveti magát.
  - Ezt el kell mondanom a szöszinek - utal Deire még mindig hahotázva, miközben elhalad mellettünk. Amint a lépcsőnél bekanyarodik, hogy lemehessen a földszintre, a kihalt folyosón kettesben maradok Itachival… és a nyögésekkel.
  - Én ezt nem bírom - sóhajtok, majd ellépek Itachi mellett, hogy lemehessek én is, azonban elkapja a karom. Szorítása erős, mégsem annyira, hogy az fájjon. Felé nézek, mégsem mond semmit. Csak állunk egymással szemben, és... semmi sem történik. Ez kezd nagyon idegesítő lenni, erre pedig rátesznek a hangok is. - Szeretnél valamit, Itachi? - vonom fel a szemöldököm.
  - Csak… Mi volt ez Sasorival?
  - Semmi közöd hozzá - nevetek fel hisztérikusan. - Ahogy hozzám sincs.
  - Tisztában vagyok vele, Meake - néz a szemembe, és a megszólításért is, meg úgy egyébként is meg tudnám fojtani, mégsem tudok mozdulni. Mintha a gondolataim nem lennének összhangban a testemmel.
  - Tudod jól, hogy utálom, ha így hívnak - suttogom kiszáradt ajkakkal.
  - Nem érdekel - válaszolja ugyanolyan halkan. Roppant értelmes beszélgetés, mást mégsem tudnék neki mondani. Ennyi év után ugyan mit?
  - Elengednél? - Hangom most még a saját magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, szemeiben pedig látom, hogy ez neki is feltűnik.
     Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor Itachival szemben állok, és egyszerűen semmit nem tudok neki mondani. Nincs mit mondanom neki. A kapcsolatunk alatt mindenről beszámoltam neki, teljesen megbíztam benne, azután az éjszaka után pedig, amikor megölte az egész klánt, minden vágyam az volt, hogy egyszer a szemére vethessem, hogy mekkora hiba volt az életemben, hogy megismertem őt, majd egyszerűen csak végeznék vele, hogy megszűnjön minden, ami hozzá köt. A múltban érzett szerelmem és a jelenlegi fájdalmam és dühöm is. Most viszont… semmi nem jön ki a torkomon, és ez zavar.
  - Figyelj, tudom, hogy nem én vagyok jelenleg a szíved csücske, de…
  - Ezt ne is folytasd! - szólok közbe a mutatóujjamat felmutatva, közben a másik karomat kihúzom a markából. Érzem, ahogy talán a hangja miatt, talán az egyre növekvő frusztrációm miatt kezd visszatérni a gyűlöletem. - Nem vagyok kíváncsi semmire, ami veled kapcsolatos. Rendben, ássuk el a csatabárdot a halálodig, de… Semmi nem érdekel veled kapcsolatban, érted?
  - Valóban így érzed?
  - Mégis hogy kéne éreznem azok után, hogy… A múltbéli események után? - szemeimbe ismét gyűlnének a könnyek, csakhogy azt hiszem az éjjel alatt már elfogyott az összes könnycseppem.
  - Nem csak a te családod halt meg akkor - suttogja.
  - Igazad van, Sasukéé is - bólintok. - És tudod, mi a legfájóbb neki is? Az, hogy akkor éjjel elvesztette a bátyját is. Te ölted meg - bökök a mellkasába nem finoman. - Egy kibaszott gyilkos vagy, Itachi, aki még arra sem méltó, hogy egy pillanatot is vesztegessek rá!
  - Akkor miért vesztegeted mégis? - teszi fel higgadtan a kérdést. Fogalmam sincs, hogy azért válok még dühösebbé, mert magam sem tudom a kérdésre a választ, vagy azért, mert ennyire nyugodt tud maradni még úgy is, hogy elhordom mindennek.
  - Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem, lelkemben pedig teljes megsemmisülést érzek. - Fogalmam sincs… - ismétlem, halkabban. A külvilág zajait olyan szinten ki tudtam zárni végig, hogy fogalmam sincs, mikor értek véget az erotikus hangok, de valahogy ez érdekel jelenleg a legkevésbé.
      Itachi eláll az utamból. Egy szót sem kell mondania, azonnal el is suhanok mellette. A földszintre érve a csapat egy része fogad, valamennyien meglepődve néznek rám. Arcomhoz nyúlva jövök rá, hogy eddigi elbújó könnyeim megállíthatatlanul indultak útjukra rajta, teljesen elkenve a sminkemet.

2019. szeptember 25., szerda

4. fejezet




     A kunai felhasítja a nyakam oldalsó részét, ezzel egy nagyjából két centi hosszú sebet ejtve rajtam. Nem is ez a probléma, hanem ami utána történik, hiszen a következő mozdulatomnál éles nyilalást és égő érzést érzek a sebben, majd szinte forogni kezd velem a világ. Még hallom, ahogy Deidara kiabálja a nevem, homályosan látom, ahogy Nichi kihasználja az alkalmat, hogy az ellenfél nem figyel, és megtámadja azt, majd teljes sötétség borul rám.
      Zuhanok. Érzem, ahogy a hajamba kap a szél, és a testemre is olyan erő nehezedik, amelynek alig tudnak a csontjaim ellenállni, kishíján szétroppannak. Fáj mindenem, és szinte biztos vagyok abban, hogy ezek az utolsó másodperceim. Ezután már csak a csattanást érzem, ahogy a testem nagy erővel becsapódik.


---


     Fény töri át a sötétséget, pedig a szemeim le vannak hunyva. Ismerem ezt az érzést még évekkel ezelőttről. Hasonló volt akkor is az állapotom, a küldetés majdnem megbukott rajtam, és ha nem lett volna ott Itachi… Ő volt akkor az őrangyalom, aki nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen, és holott akkor egy hétig feküdtem kómában, semmi komolyabb sérülésem vagy bajom nem lett. Akár az életembe is kerülhetett volna az az eset.
      Imádtam őt, és rendkívül nagy hálát éreztem, amiért megmentett. Milyen régnek is tűnik… Szinte hallom a fülemben, ahogy akkor Itachi nevét sikítottam, aki egy pillanat alatt végzett az ellenféllel, és még arra is volt ideje, hogy elkapjon engem a levegőben. Igaz, ezt már csak hallomásból tudom, ugyanis a zuhanás közben elvesztettem az eszméletem.
  - Itt vagyok - hallom a suttogó hangot, azonban… Valami nem stimmel. Nekem ezt nem szabadott volna akkor hallanom, hiszen nem voltam magamnál. Nem emlékezhetek erre. Homlokomon megérzem, ahogy lágy érintéssel valaki eltűr egy hajtincset onnan.
  - Itachi… - hallom meg ismét a hangom, ami most erőtlenebbnek hangzik, mint valaha. De… miért hallom a saját hangom? És miért szólítgatom Itachit?
     Pár pillanatba telik csak, mire rájövök, hogy amikor Itachira gondoltam, akaratlanul is elkezdtem ismételgetni a nevét. Nem emlék, hanem a jelen volt, mikor az imént azt mondta, itt van velem. És én ismét kimondtam a nevét, amit minden bizonnyal ő is hallott…
      Hirtelen pattannak ki a szemeim, de az azonnal szembejövő fénytől rögtön vissza is csukom azokat. Ezután aprókat pislogva igyekszem hozzászoktatni magam a világossághoz. Rögvest elugrik mellőlem egykori párom, ahogy meglátja, hogy kezdek ébredezni. Foltokban látom csak az Akatsuki-köpenyt, aminek jellegzetes színeiből nem tudom kivenni a felhők vonalait. Itachi lénye is teljes homály előttem, de mozdulatait bármikor felismerném még ilyen állapotban is.
  - Mi történt? - szólalok meg ismét, ezúttal rekedtes hangon. Fel akarok ülni, azonban ez most nem tűnik a legmegfelelőbb cselekedetnek, hiszen megérzem a testembe nyilaló fájdalmat.
  - Semmire sem emlékszel? - hallom ismét az ő hangját, mire erőtlenül roskadok vissza az ágyba. Nem akarok előtte gyengének mutatkozni, hiszen ő a legnagyobb ellenségem jelenleg, azonban képtelen vagyok kikelni az ágyból.
  - Küldetésen voltunk… - motyogom, kezemet pedig lassan, kimerülten emelem a nyakamhoz, ahol a mérgezett kunai felhasította a bőröm. Most egy meglehetősen vastag kötés borította azt. - Hogy lehet, hogy nem haltam meg? - teszem fel a következő kérdest, miközben egy még mindig homályos alak lép be a szobába, és segít felülni. Nedvességet érzek az ajkaimon, és csak ekkor jövök rá, hogy az a valaki igyekszik megitatni. A víz hűvössége most nagyon kellemes érzetet biztosít, rögtön érzem is, hogy torkom szárazsága kezd elmúlani.
  - Mint mindig, most is én mentettelek meg - Épp, hogy kimondja a mondatot, fuldokolni kezdek a víztől. Nem lehet, hogy Itachinak köszönhetem, hogy itt vagyok!
     Pár percbe telik, mire kiköhögöm a félrenyelt vizet, ekkorra pedig a látásom is kitisztult annyira, hogy megállapítsam, a vizet Nichi hozta nekem.
  - Mi az, hogy te mentettél meg? - akadok ki. Ennél kínosabb helyzetet elképzelni sem tudtam volna. Most bizonyára életem végéig hallgathatom tőle, hogy nélküle már másodszorra is meghaltam volna. Érzem, ahogy elsápadok.
  - Ne gondold, hogy ez olyan nagy dolog. Az Akatsukihoz tartozol, csupán emiatt mentettelek meg. A Sutaganod értékes Pein számára - veti nekem oda érzelmek nélkül, majd kimegy az ajtón.
  - Hogy érzed magad? - szólal meg Nichi néhány perc múlva. Vagy lehet, hogy már előbb is kérdezte, azonban én el voltam foglalva azzal, hogy felfogjam Itachi mondatainak értelmét?
  - Jól. Élek még, nem? - válaszolok, azonban a mondattal ellentétben semmi bunkóság sem tükröződik a hangomon. Sokkal inkább még magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, amit én nem tudok hova tenni, Nichi azonban azt hiszem betudja annak, hogy mindenem fáj.
  - Hihetetlen, mennyire odavan érted - Beletelik még valamennyi percbe, mire meghallom ismét a lány hangját. Másodpercekig csak nézek rá, majd felnevetek, azzal nem törődve, hogy ezzel a nyakamon lévő sebbe nagy mértékű fájdalom nyilal.
  - Ez lehetne az év poénja is - törlöm le a szemem sarkából a kigördülő könnycseppet, ami a fájó testrészem miatt került az arcomra.
  - Én láttam a küldetés azon részét külső szemlélőként… - motyogja maga előtt összefonva a karjait.
  - Ne haragudj, de ezt erősen kétlem. Itachi egyszer az én kezeim által fog meghalni, és ezt ő is pontosan tudja. Te is hallottad, hogy a Sutagan Peinnek fontos, Itachi csupán a küldetését teljesítette - magyarázom. A lány sóhajt egyet, de ezután nem szól egy szót sem erről.
  - Pihenj, rád fér - hagyja el a szobát egy kedves mosollyal.
     Az ágyban feküdve bőven van időm arra, hogy végig gondoljam, mi is történt pontosan azon a küldetésen. Emlékszem, hogy épp, hogy megtudtunk minden információt a faluban, amit a küldetésünk céljának tudhattunk be, mikor egy csapat ninja állta az utunkat. Beleadtunk mind a négyen mindent a küzdelembe, azonban először a chakra-pontomat eltalálva hatástalanították a klánképességemet, majd egy másik ninja felém dobott egy méreggel körülvont kunait, ami felhasította a nyakamon a bőrt, ezáltal a méregnek szabad utat adva a vérkeringésembe. Innen pedig semmi más nem jut eszembe, bármennyire is erőltetem a gondolataim.


---


      Napok telnek el egymást követve, én pedig végig szinte szobafogságban érzem magam. Nichi és Konan időnként bejön hozzám, hogy némi csajos beszélgetéssel tereljék el a gondolataim fájó testrészeimről, valamint Deidara lóg szinte folyamatosan a szobámban. Nem értem, hogy a fiú kedvessége minek tudható be, hiszen én magam nem szinte képtelen vagyok viszonozni a figyelmességét, a két lányét úgyszintén. Fejemben folyamatosan elrettentő gondolatok szánkáznak róluk, hiszen nem csak egy bűnözőszervezet tagjairól van szó, de Itachi barátairól is. Oké, ez alól talán Deidara talán kivételt jelent, hiszen utálja az Uchihát.
  - Csak lassan - motyogja, ahogy segít a lépcsőn lesétálni a nappaliba. Egyik karja a derekamon pihen, a másikkal azonban a kezemtől fogva igyekszik támogatni, nehogy egy váratlan pillanatban lebukjak valamelyik lépcsőfokról.
     Az utóbbi két napban kezdődött, hogy egy fura dolgot vettem észre a bensőmben. Hálát kezdtem érezni Deidara iránt, aki tényleg minden lépésemet végigkíséri minden nap, ráadásul még szórakoztat is, hogy ne érezzem magam magányosnak. A szöszi szinte már úgy bánik velem, mintha a védtelen kishúga lennék, akit még a széltől is óvni kell. Normális esetben ez valószínűleg idegesítene, de mivel az Akatsukiba kerülésem óta el vagyok szakítva az összes olyan személytől, aki valaha is fontos volt nekem, jól esik, hogy mégis van valaki, aki gondol rám.
  - Köszönöm - motyogom, mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, Dei pedig kelletlenül bár, de elengedi a kezem és a derekam is, hiszen innen már sík talaj terül el, amin magam is boldogulni fogok.
     A nappaliban szinte az egész csapat ott van, kivéve egy személyt: Itachit. Túlzottan nem is érdekel, hogy az idősebbik Uchiha fivér hol lehet, hiszen azóta, hogy felébredtem, egyszer sem jött be hozzám, amire őszintén, nem is vágytam. A többiek viszont ahogy elnézem pont egy póker meccs közben járnak, így úgy döntök, nem is zavarom őket, inkább keresek valami harapnivalót.
     A szemem sarkából még látom, hogy Deidara lehuppan egy székre, és beszáll a játék legújabb körébe, ezt követően pedig belépek a konyhába. A hűtőt szinte feltépem, hogy aztán lehajolva valami étel után kutassak, nem sokkal később pedig kezeimet jól megpakolva veszem elő az elképzelt szendvicsem összetevőit. Lábammal belököm a hűtő ajtaját.
     Ijedtemben majdnem elejtek mindent a kezemből, mikor meglátom a pultnak támaszkodni Itachit. Közvetlenül a hűtő mellett áll, mégsem vettem egész eddig észre, annyira belemerültem a kaja utáni kutatásba. A férfi a kezét kinyújtva kapja el a majdnem leeső szalámit, de közben végig a szemembe néz. Valamikor imádtam ezt a sötét szempárt, most azonban semmit sem érzek, ahogy összecsatlakozik a tekintetünk.
  - Jobban vagy? - kérdez rá, miután az asztalra leteszi a szalámit, majd a kezemből kiveszi az összes többi alkotóelemet, nehogy azokat is leejtsem.
  - Hát… jobban voltam, míg be nem léptem ide - gúnyolódom, de látszólag az Uchiha fel sem veszi a hangnemem, azonnal elkezdi szeletelni az uborkát. Leülök egy székre, és figyelemmel kísérem a cselekedetét.
  - Nyilván nem kellemes, hogy mindig ügyetlenkedsz… - jegyzi végül meg, mire szinte füstölni kezd a fejem. Mégis ez hogy jön ahhoz, hogy leszóljon engem?
     Jobbnak látom, ha csendben maradok, hiszen semmi kedvem és erőm vele vitatkozni. Bármikor szívesen benne lennék egy szópárbajban, tudom jól, hogy én kerülnék ki belőle győztesként, hiszen mindig is jobban értettem ahhoz, hogy szavakkal hogyan szúrjak oda a másik félnek, azonban most még a lábadozásom miatt gyengének érzem ehhez magam. Csak magam elé bámulok, próbálom kizárni a fejemből az összes negatív gondolatot, ám kizökkent a tányér halk koccanása az asztal lapjához. Oda pillantok, és meglepődve konstatálom, hogy két ínycsiklandónak kinéző szendvics áll a tányéron. Itachi komolyan megcsinálta a szendvicseim? Ráadásul… pontosan ugyanúgy, ahogy én is mindig összetettem magamnak. És tényleg. Még az uborkaszeletek is tökéletesen olyan vastagságúak, ahogy én szeretem.
     Tekintetem Itachira emelem, aki elém lép, és még mielőtt bármit mondanék, lehajol hozzám. Arca olyan közel kerül az enyémhez, hogy majdhogynem nehezemre esik leplezni a hirtelen támadt zavaromat.
  - Te hátráltattál, nem pedig fordítva - suttogja a fülembe, mire elvörösödöm a méregtől. Egy előbbi mondatomra utal vele, amelyet akkor ejtettem ki a számon, amikor megtudtuk a csapatfelosztásunkat. “Ne hátráltass, Uchiha!” Ezt a három szót mondtam neki cseppet sem kedvessen akkor, és rá kell jönnöm, hogy valóban én voltam az, aki hátráltatta a küldetést. Most is. De hogy neki miért jó, hogy most folyamatosan ezzel szivat…? Talán tetszik neki, hogy a büszkeségemet tiporhatja porba?
     Itachi ruganyos léptekkel kimegy a konyhából, engem otthagyva. Dühösen fújtatva veszem magamhoz az egyik szendvicset, és egy nagyot beleharapok, holott az étvágyam egy pillanat alatt köddé vált. Hogy mégis mit képzel ez magáról!?

2019. június 30., vasárnap

3. fejezet




     Egy ideig csak nézem a nőt. Magam sem tudom, hogy most ő néz engem hülyének, vagy ő maga a hülye. Végül pár perc kínosnak ható hallgatás után kiveszem a kezéből a sminktáskát, nekiállok sminkelni. Konan csak néz még mindig, várja, hogy belekezdjek a mondandómba, és elárasszam őt információkkal. Én bezzeg egy cseppet sem sajnálom azt, hogy semmi érdemlegessel nem tudok szolgálni. 
  - A nagy Akatsuki még azt sem tudja, hogy Uchiha Sasuke már évek óta nincs Konohában? - nézek a nőre egy pimasz mosollyal, miután visszapakoltam a sminkszereket a táskába. - És ti nevezitek magatokat veszélyesnek? - nevetek fel. - Ugyan, még azt sem vennétek észre, ha Sasuke egyszer csak belépne az ajtón, és megölne titeket! - Pár lépést közelebb lépek Konanhoz, aki meglepődve konstatálja a válaszomat. - Ha olyan fontos nektek Sasuke, miért nem követtétek nyomon az életét?
  - Természetesen tudjuk, hogy Sasuke Orochimarunál van - jelenti ki nyugodt hangon. - Azonban tudjuk, hogy ti ketten mindig is fontosak voltatok egymásnak. Reméltük, hogy te tudsz majd információkkal szolgálni a kiképzése jelenlegi szakaszáról, valamint a terveiről - folytatja mondandóját, miközben átad egy Akatsuki köpenyt. Egy ideig nézem a már kezemben lévő anyagot, majd nemes egyszerűséggel az ágyra dobom, és elindulok ki.
  - Amikor elment Konohából, megszűnt minden kapcsolatom vele - vonok vállat. Hallom, ahogy a lány megindul utánam, hagyom, hogy mellém érjen, hiszen ő jobban ismeri itt a járást. Én még a szobán kívül nem is voltam. - De amúgy ha tudnék valamit, azt sem mondanám el nektek - nézek jelentőségteljesen rá.
     Egy csigalépcsőn lemegyünk, és azonnal szembe is találom magamat a teljes Akatsukival.
  - Hogy érzed magad? - jön az első kérdés Deidaratól, méghozzá nekem címezve. A szőkeségre nézek, felvonom a szemöldököm.
  - Voltam már jobban is - válaszolom végül, mikor rájövök, teljesen felesleges a távolságtartás és a bunkó stílus, hiszen most mindenképp ezekkel a személyekkel kell egy fedél alatt lennem. Akkor már inkább jobb, ha összebarátkozom velük, hiszen ki tudja, lehet még a végén engem jobban fognak kedvelni, mint Itachit, az pedig számomra csak előnnyel jár.
     Tekintetem megakad egy eddig még nem látott lányon, aki csendben ül a kanapén, és az eseményeket figyeli. Oldalra billentem a fejem.
  - Mi még azt hiszem, nem találkoztunk - szólal meg, miközben felkel és elém sétál. - Nichi vagyok - nyújt kezet, amit el is fogadok.
  - Mea - mutatkozom be. Sosem szerettem, ha Meakének hívnak, mindig is rövidítve használtam a nevem, és ezen az Akatsukiban sem fogok változtatni.
  - Igen, tudom. Hallottam már rólad. Te vagy Itachi barátnője - mosolyog kedvesen rám, ám a mondat utolsó felére elkomorodom.
  - Nem, nem vagyok az Uchiha barátnője. Sosem járnék egy gyilkossal - jelentem ki, miközben véletlenül összekapcsolódik a tekintetem az említettel. Mint mindig, most sem lehet az arcáról leolvasni semmit.
  - Ja, azért szikrázik köztetek a levegő - röhög egy szürke hajú, kigyúrt férfi. Azt hiszem, Hidannak hívják.
  - Nem igazán kedvellek - nézek a háromágú kaszára támaszkodó alakra.
  - Őt senki - nevet a Nichiként bemutatkozó lány.
  - Csak te - öleli át a lány vállát Hidan. Ahaaa, szóval ők egy pár.
  - Ne itt éljétek a szexuális életeteket - morran rájuk a halember, akit azt hiszem, Konanék a múlt éjjel úgy mutattak be, mint Itachi csapattársát, úgy emlékszem, Kisame a neve.
  - Nem is csináltunk semmit - pislog Nichi, mire Kisame leinti.
  - Nem lényeg. Csak ne tegyétek, és kész - zárja le a témát a cápa.
  - Jó is, hogy jöttetek, ugyanis van egy fontos dolog, amiről az egész csapattal beszélnem kell - szólal meg végül Pein, mire mindenki ráemeli a tekintetét. - A közelgő küldetésetek csapat felosztásáról szeretnék veletek beszélni. Meakének ez lesz az első - néz rám, mire cseppet sem kedvesen tartom vele a szemkontaktust.
  - Mea - javítom ki, mire bólint.
  - Szóval… kémkednetek kell két kisebb falu után, amire négy fős csoportokra lesztek felosztva. Nem a hagyományos párosok lesznek összeválogatva, mivel a szervezet minden tagjára ráfér egy kis csapatmunka gyakorlás, valamint a két újoncunknak - néz itt rám és Nichire - még rengeteget kell tanulnia - fejezi be a mondatot, mire többen kíváncsian összenéznek, hogy ki kivel lehet majd egy csapatban.
  - A csapatokat lényegében véve együtt osztottuk be - veszi át a szót Konan, mire Pein bólint is. - Aszerint, hogy ki kivel nem tud leginkább együtt dolgozni.
     Több szöveg nem is kell ahhoz, hogy tudjam, én jártam legrosszabbul. Ugyan az Akatsuki-tagokat még nem ismerem ilyen szempontból, de két dolgot tudok. Az egyik, hogy a csapatmunka nem az én erősségem, hiszen a Sutaganhoz nincs szükségem rá. A másik dolog, hogy bár régen jó páros voltunk, mára már Itachival tudnék a legkevésbé együttműködni.
     A szememen valószínűleg minden tükröződik, ugyanis kapásból magamon érzem Pein, Konan, Itachi és Deidara tekintetét is.
  - Az első csapatban Kisame, Hidan, Zetsu és Sasori lesz - tér a lényegre Pein, mire az említett négy személy összenéz. Van egy olyan érzésem, hogy nem ez a csapat a keményebb dió, már ami az összedolgozást illeti. - A másik csapatban lesz Meake, Nichi, Deidara és Itachi - fejezi be, mire Deidara és Nichi egyszerre kapják egymásra a tekintetüket. Úgy tűnik, nem igazán kedvelik egymást, de velük még úgy nem is lenne gondom, csakhogy… nem három fős a csapatunk. Ráadásul Deidara még Itachi felé is szúrós pillantásokat lövel, ami azt jelenti, megtaláltam az én emberem. Deidara is utálja Itachit, akárcsak én.
  - Nem hiszem, hogy ez a megfelelő csapat felosztás - szólal meg tárgyilagos hangon Itachi, és a mondata egyezik az én gondolatommal.
  - Ez a végleges döntés, Itachi - néz rá ellentmondást nem tűrően a vezér. Nagyot sóhajtok.
  - Ne hátráltass, Uchiha - lépek el mellette egy megvető pillantással, mondandómat pedig az egész küldetésre értem.
  - Hova mész? A küldetés többi részletét még ki sem osztottuk - néz rám Konan, miközben egy tekercset szorongat a kezében. Mellette az asztalon még több ugyanolyan tekercs hever, gondolom azon lehet minden információ, amire szükségünk lesz a küldetések kapcsán.
  - Az enyémet tegyétek a szobámba, majd elolvasom - vonok vállat. Nem kívánok többet hozzáfűzni, és szerencsére nem is firtatják a dolgot.
     Kilépek a házból, és azonnal megcsap a friss levegő, a szememet pedig szinte kiégeti a nap erős sugara. A szemem fölé emelem a kezem napellenzőnek, elmosolyodom. Mindig is szerettem a szép időt, amikor pedig még a madarak csiripelését is meghallom, egyszerűen úgy érzem, el kell indulnom egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Távol ettől az őrültek házától.
     Lépéseket hallok magam mögül, de nem fordulok hátra, csak megindulok a közeli erdő felé. Nincs kedvem most egyikükhöz sem, nyugalom kell végre, hiszen a tervem nem fog haladni, ha mindig valaki a nyakamba liheg. Meg kell erősödnöm, edzeni magam, hogy végül Itachi holtteste felett állhassak. Azt akarom, hogy könyörögjön nekem majd az életéért, amit nevetve fogok elvenni tőle.
     Az körmeim a bőrömbe mélyednek, vérem pedig kicsordul a kis vágásból, amit azok okoznak. Ekkor veszem csak észre, hogy dühöm miatt ökölbe van szorítva mindkét kezem, amit lassan engedek ki.
  - Tudom, milyen ez - szólal meg mögöttem Deidara. Megtorpanok, és hallom, ahogy ő is megáll mögöttem valamennyivel. - Nem akarsz Itachival egy csapatban lenni. Nem akarsz vele együtt dolgozni. Még látni sem akarod - sorolja, és mintha tényleg tudná, milyen érzés ez. A bökkenő csak az, hogy most nem ez járt a fejemben, nem emiatt vérzik a tenyerem. Megfordulok.
  - Rendben van, hogy tudod, milyen ez, de nekem egyáltalán nem probléma az Uchiha jelenléte - mondom ki, és abban a pillanatban valahogy még én magam is elhiszem, hogy ez így van. Menni fog a küldetés teljesítése.
  - Akkor… - zavarodik össze, és a kezemre mutat, amiből lefolyva egy kis vércsepp hullik a földre.
  - Ez semmiség - törlöm meg a tenyerem egy zsebkendővel, amit a nadrágom zsebéből horgászok elő úgy, hogy a ruhámat ne kenjem össze a véremmel. Sikeresen teljesítem is ezt.
  - Nem tűnik annak, hm. Az emberek általában okkal szorítják ökölbe a kezüket. Talán… velem nem szeretnél egy csapatban lenni? Vagy Nichivel? - gondolkodik tovább.
  - Senkivel sem - válaszolok egyszerűen. - Nem szoktam csapatban dolgozni, és ezt érdekes módon Konohában már megértették. Kíváncsi vagyok, az Akatsuki mikor jön rá, hogy sokkal rosszabb, ha engem csapatba kényszerítenek - sóhajtok. Nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez, főleg amiatt nincs, mert jól esik kicsit elmondani a problémám. Na de egy akatsukisnak? Deidarának? Nem is ismerem, valószínűleg visszaélne avval, ha megbíznék benne. Mégis… már ettől a pár mondattól is jobban érzem magam, hogy kimondtam.
  - Szerintem Pein tudja, csak… az Akatsuki mindig is csapatokban dolgozott. Párosával vagyunk felosztva, mert így könnyebb minden küldetés. Nekem például a csapattársam Sasori, bár időnként Tobi is hozzánk van beosztva, így azt hiszem őt is csapattársnak mondhatom. Neked nagy valószínűséggel Nichi lesz az, bár ő szinte mindig Hidannal és Kakuzuval van beosztva, hm - gondolkodik a végén el. Nekem megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy ha mostanában divat az Akatsukiban a három fős csapatok felosztása, akkor könnyen meglehet, hogy én is valamelyik pároshoz leszek beosztva.
  - Majd meglátjuk - mondom ki végül, de magam sem tudom, hogy ezt Deidara mondatára vagy a saját gondolataimra értem.

---

     Boldogan léptem ki a Hokage irodájából. Hogyne lettem volna boldog, mikor végre kaptam egy olyan küldetést, amire Itachival mehetek. Igaz, hogy csak ketten kaptuk ezt a küldetést, ami eléggé zavarba ejtő, de most legalább megmutathatom, mennyit fejlődtem az utolsó alkalom óta. Szerettem volna, ha Itachi felfigyel rám.
  - Neked is mondta? - kérdezett rá Itachi, mikor kiléptem az épületből. Bólintottam, és igyekeztem elrejteni előle, hogy mennyire boldoggá tett ez. - Jó lesz, ebben biztos vagyok - mosolyodott el. - Gyere, hazakísérlek, hogy összepakolhasd a cuccaid, mert holnap indulunk.
     Útközben végig a küldetésről beszélgettünk, így több részletet is megtudtam róla, amit valószínűleg a Hokage is elmondott nekem, de valamiért én leragadtam annál az információnál, hogy ki lesz a társam ez alkalommal. Mikor végül a házamhoz értünk, megálltunk egymással szemben.
  - Pihenj, jó? Nem szeretném, ha bármi bajod esne a küldetés közben azért, mert nem tudsz koncentrálni - simította hátra a hajam, mire egy pillanatra lehunytam a szemem. Jól esett az érintése, azonban nem lett volna szabad ebbe mást beleképzelnem, hiszen csak barátok voltunk. Mégis a szívem olyan gyorsan kezdett verni…
  - Nem lesz semmi baj, ígérem. Pihenni fogok, és holnap készen leszek rá - mosolyodtam végül el a szemébe nézve.
     A házba belépve gyorsan felmentem a szobámba, és elkészítettem a cuccaimat a másnapi küldetésre. Aludni is aránylag jól tudtam, csak néhányszor ébredtem fel arra, hogy vajon már reggel van-e. Végül elérkezett a reggel, amikor szinte kipattantam az ágyból, percek alatt elkészültem, és kirohantam a falu kapujához a holmimmal, ahol már Itachi várt engem.
     A küldetésen nem teljesítettem jól, és ha nem Itachi lett volna a társam, valószínűleg nem térhettem volna vissza élve Konohába. Akkor nagyon hálás voltam neki, hiszen bár egy hétig kómában feküdtem, ő volt, aki megmentett, és akit legelőször megláttam, ahogy felébredtem a kómából. A nevelőszüleim elmondása szerint minden egyes nap bejött hozzám a kórházba, és órákig mellettem ült, hátha felébredek.

2019. június 6., csütörtök

2. fejezet





     Újra és újra. Mindig ugyanaz a rémkép gyötör, mióta Itachi Sharinganjaiba néztem. Akkor valahogy sikerült előhoznia belőlem azokat az emlékeket, amiket valamikor régen az agyam legsötétebb, legtitkosabb részeibe rejtettem annak reményében, hogy soha többet nem kell visszaemlékeznem rájuk, most mégis…
     Verejtékezve ülök fel az ágyban, ezzel kiszakadva a gyötrő rémálmomból. Sötét van, ebből pedig tudom, nagyjából az éjszaka közepén járhatunk. Sötét hajamba túrok, nagyot sóhajtva dőlök vissza fekvő pozícióba.
  - Nem hiszem el, hogy nem hagy nyugton - motyogom bosszúsan.
  - Mondanám, hogy sajnálom, de… - hallok meg egy hangot a szoba másik feléből, mire gyorsan ülök fel, az ágy legvégébe húzódom, szemeimen pedig már ki is rajzolódik a Sutagan. - Erre semmi szükség - látom meg kezei sötét körvonalait, ahogy legyint, mégis egy világító Sharingan villan fel.
  - Valóban? Akkor te miért hívtad elő a Sharingant? - húzom össze szemeimet, hogy jobban lássam Itachi alakját. Nem szeretném, ha bármivel is meg tudna lepni, gondolatban szinte minden eshetőségre felkészülök, ami ma éjjel történhet. Megtámad? Lehet. Bocsánatot kér? Nem hiszem, de mégis, ezt a lehetőséget is számításba kell vennem. Esetleg csak az idegeimet akarja felhúzni azzal, hogy büszkén mutogatja, még mindig életben van? Ez a legesélyesebb.
  - Nem árt az óvatosság a közeledben - vonja meg vállait. Oké, elegem van a sötétből, így felkapcsolom az ágy mellett lévő kis éjjeli szekrényen lévő lámpát.
  - Az én közelemben? - akadok ki. Na álljon meg a menet, nem én gyilkoltam le egy egész klánt!
  - Tudom, mire gondolsz. De ne felejtsd el, hogy te jöttél utánam azért, hogy megölj. Legalábbis remélem, hogy e szándékból voltál olyan hülye, hogy ide merészkedj - gúnyolódik, ám szavai hevével ellentétben a Sharingant eltünteti.
  - Oh, Itachi, még mindig azt hiszed, hogy átláthatsz rajtam - kelek fel az ágyról. Nekem eszem ágában sincs elrejtenem a Sutagant, hiszen neki könnyebb előhívni a klán képességét, mint nekem. Ezt megtapasztaltam egy pár órával ezelőtt, mikor hosszú idő után először találkoztunk, és kipróbálhattam rajta is a klánom örökségét.
  - Talán nem így van? - lép közelebb, nekem azonban hiába mozdulna hátra a lábam, erőt veszek magamon, és maradok egy helyben.
  - Mi van, ha nem? Mi van akkor, ha csak érdekelt, mi van veled? Vagy ha csak Sasukéről hoztam híreket? - nézek a szemeibe komolyan. Egy pillanatra megtorpan, fogalmam sincs, melyik kérdésem hallatára, ám a következő pillanatban huppanok az ágyon, Itachi pedig felettem megtámaszkodva mered a szemeimbe.
  - Szép próbálkozás, de sajnos egyikőtök sem érdekel - suttogja. Közelsége miatt elfelejtek még levegőt is venni, ami valószínűleg neki is feltűnik, gúnyos mosolyából csak erre tudok következtetni.
  - Akkor miért fagytál le az előbb egy pillanatra? - mosolyodom el kihívóan, mégis gúnyosan. Nem csak Ő tud rajtam fogásokat, én is legalább annyira ismerem Őt, mint Ő engem. Bár csak egy pillanat volt az egész, én mégis észrevettem.
  - Semmi közöd a tetteimhez egészen addig, míg le nem győzöl. Majd utána térjünk vissza a kérdésekre - emelkedik fel rólam.
  - Te is tisztában vagy vele, hogy akkor már nem fogok kérdezni. Nem lesz rá idő - ülök fel ismét.
  - Mert megölsz? - néz rám most Ő kihívóan.
  - Pontosan. Ugyanúgy, mint te a Mamáékat.
  - Már alig várom - fejezi be a beszélgetést, amit az is jelez, hogy elindul kifelé.
     Amint becsukódik az ajtó Itachi mögött, beharapom ajkaim. A Sutagant elrejtem, az előbbi jelenet pedig ismét lepereg lelki szemeim előtt. Hatással van rám még mindig, ezt az érzést pedig utálom. Itachit is utálom mindenkinél jobban, mégis… A közelsége olyan hatásokat és érzéseket vált ki még mindig belőlem, mint anno, mikor egy pár voltunk. Olyan rég volt, mégis úgy él bennem minden pillanata, mintha csak tegnap történt volna.
     Az éjszaka további részeiben nem igazán tudok nyugodtan pihenni, aludni meg végképp nem. Folyamatosan a beszélgetésünkön gondolkodom, próbálom kivenni belőle a valódi értelmét, úgymond igyekszem a sorok közt olvasni. Itachi valamit titkol, ez világossá vált számomra. Sosem volt jó a titkolózásban, hiszen két évig együtt voltunk egy párként, és előtte is elég jó barátságot ápoltunk, így bőven volt időm kiismerni.


---


     Reggel fáradtan kelek ki az ágyból, szemeimen látszódik is, ahogy a tükörbe nézek, hogy fél éjszakát ébren töltöttem. Karikák húzódnak szemeim körül, szemhéjam pedig ki van pirosodva. Aki nem tudja, mi volt éjjel, simán arra a következtetésre jutna az ábrázatom láttán, hogy sírtam.
     Kopognak az ajtón, mire összeszűkített szemekkel, dühösen kapom az ajtó irányába a fejem. Egy Akatsuki tagot sem akarok látni, főleg nem azt a gyilkost, akinek a halálára vágyom.
  - Igen? - szólok végül ki, mire egy kék hajkorona bukkan elő az ajtó mögül.
  - Gondolom nem volt valami felemelő az éjszakád, így minden bizonnyal erre szükséged lesz - mutat fel Konan egy sminktáskát, mire megkönnyebbülten sóhajtok.
  - Igen, jól jönne, azonban nem tudom, mit kérsz cserébe - nézek a nő szemeibe. Nyilván nem adja oda teljesen ingyen, hiszen mondhatni ellenségek vagyunk.
  - Mit kérnék? Már te is csapattag vagy, a csapat pedig mindig összetart. Minden tagot beleértve - hangoztatja ki az utolsó mondatot.
  - De ugye tudod, hogy Itachi mindenképp holtan fogja végezni? Ha nem én, akkor az öccse - jelentem ki az egyértelműt. Itachinak meg kell halnia.
  - Pontosan ezért vagy te itt - csettint az ujjával. - Szükségünk lenne néhány információra Uchiha Sasukéről és Konoháról.
     Egy pillanatig még a levegő is bennakad a tüdőmbe, ahogy egykori “sógorom” és a szülőfalum nevét meghallom.


---


     A napfény szinte elvakított, ahogy kiléptem az ajtón. Az Uchihák kicsiny birtoka mindig is nyüzsgő volt, ez most sem volt másképp, ám mégsem erre figyeltem fel. A bejárattól nem messze kirajzolódott az Ő alakja, ahogy lazán támaszkodott a falnak. Egy pillanatra beharaptam az ajkam. Olyan tökéletes volt, mégsem lehetett az enyém. Már szinte kezdtem elfogadni a tényt, Itachi csak barátként van velem.
  - Szia - köszönt, mikor elé értem.
  - Szia - öleltem meg. Ez kicsit talán tovább is eltartott, mint kellett volna, de Itachi nem szólt semmit. Tudta jól mindig is, hogy mit éreztem iránta, azonban nem én voltam az egyetlen. Egy Izumi nevű lány is oda meg vissza volt Itachiért, de a lányok többségének eleve elakadt a lélegzete, ha meglátta az idősebbik Uchiha fiút.
  - Öhm… ne haragudj - engedtem el végül, mikor már úgy éreztem, kezd kicsit kínos lenni neki a szituáció.
  - Semmi baj - ejtett meg felém egy elnéző mosolyt. Nem akartam kimutatni, de el tudtam volna olvadni attól a mosolytól. Akkoriban még rendkívül naiv voltam, korán sem az, akivé mára váltam.
     Elindultunk a gyakorlópálya felé, hogy együtt gyakoroljunk egy kis taijutsut. Sosem volt az erősségem ez a fajta küzdelem, mindig is jobban szerettem a genjutsut és a ninjutsut, de Itachi szerint sosem baj, ha meg tudom védeni magam másféle küzdelemben is. Maximalista volt, de megértettem, hiszen annyi embert látott már meghalni fiatalon… Nem akart több barátot elveszíteni.
     Egymással szemben megálltunk a gyakorló kellős közepén, és egy ideig vártunk egymásra, hogy a másik kezdjen. Mikor percek múltán sem mozdultam, Itachi hirtelen mozdulattal támadott felém, amit ki tudtam védeni, ám az utána következő sorozatos csapásokat már nem voltam képes. Nagyjából egy fél óra múlva pedig lábaim fel is adták a szolgálatot, így könnyűszerrel a földre zuhantam volna, ha két erős kar nem fonódott volna testem köré.
  - Azt hiszem, ennyi elég lesz mára - mosolyodott el fölém hajolva. A szemeibe néztem és elfelejtettem mindent, ami eddig a gondolataim közt volt. Az a tekintet megbabonázott. - Lábra tudsz állni?
  - Azt… azt hiszem - bólintottam, mégsem tudtam mozdulni. Itachi segített a lábamra állni, és a derekamat átkarolva igyekezett hazatámogatni. A közelsége olyan szinten megrészegített, sosem éreztem ilyet még azelőtt, holott tudtam jól, hogy ez nem helyénvaló. Itachival barátok voltunk, semmi több. Bár Ő tudta, milyen érzéseket tápláltam iránta, mégsem akartam sosem átlépni azt a bizonyos határt, amivel a barátságunknak akár vége is lehetett volna. Nem. Én mindig inkább azt akartam, hogy legalább barátként maradjon velem, ha máshogy nem is szeretett volna.
  - Bátyó, mi történt? - futott ki elénk Itachi öccse, Sasuke, ahogy elhaladtunk a házuk előtt. Én egy utcával arrébb laktam, mint ők.
  - Meake csak átlépte a határait edzés közben, de ne aggódj, semmi baja nem lesz - kócolta játékosan össze Itachi a kisöccse haját, aki nagyjából hat évvel volt fiatalabb nála. Sasuke felfújta az arcát, sosem szerette, mikor Itachi a haját piszkálta.
  - Mehetek veletek? - nézett most rám a kisfiú nagy szemekkel, mire egy lágy mosollyal válaszoltam neki.
  - Persze, gyere csak. A Mama elvileg sütött sütit, ha jól tudom.
     Mondatomra a kissrác szeme felcsillant, a másik oldalamra állt, hogy ő is támogathasson. Olyan aranyosak voltak mindketten, hogy így segíteni akartak... engem nagyon megérintett. Először felnevettem, majd már a könnyeimmel küszködtem, végül elsírtam magam. Igen, már egy kedves gesztus is bőven elég volt ahhoz, hogy zokogásban törjek ki. Sasuke csak állt, és nézett bután, nem tudta hova tenni a sírásomat, Itachi viszont már jól ismert.
  - Hé - húzott magához, így az öccsét elengedve az idősebbik testvér nyakába borultam. - Semmi baj - simogatta a hátamat.
  - Én csak… - szipogtam. - Köszönöm, hogy vagytok nekem.
  - Veled egyszer az érzelmességed fog végezni - mosolygott Itachi, viccnek szánta ezt a mondatot, hiszen akkor még nem tudhatta, hogy a klánképességem miatt voltam mindig is érzékeny.
     A Tenshik közt mindig is megvolt az, hogy a szemképességünk már gyerekkorban kialakult, ám nem bukkant elő. Csak az előszelét érezhettük, mihez fog kapcsolódni a képességünk. Én azért voltam rendkívül érzékeny és teli érzelmekkel, mert ebből kifolyólag jött létre az én Sutaganom.
     A vér szerinti szüleim halála után kaptam néhány családi tekercset. A Mamáék azt mondták, őrizzem meg addig, míg valami furcsát nem érzékelek magamon, és csak aztán olvassam el őket. Ezek a tekercsek írták le a pontos klánképességemet, hogy fel tudjak készülni arra a napra, amikor előbukkan.
     A Mamának és a Papának nagyon hálás voltam, hiszen a szüleim halála után ők befogadtak és felneveltek, mintha a saját gyerekük - vagy korukból kifolyólag inkább unokájuk - lennék. Tanítattak, ápoltak, mikor beteg voltam, megadtak mindent, amire szükségem volt.
     Mikor megnyugodtam, folytattuk az utunkat. A két fiú próbáltak felvidítani, így végig beszéltek hozzám különböző sztorikat mesélve a közös edzéseikről.
  - Megjöttem - kiabáltam be, mikor beléptünk a házba. Aprócska volt a lakás, de imádtam minden apró szegletét.
  - Kislányom, már úgy vártunk! Olyan hirtelen elmentetek - jött ki elém a Mama. Mondata végére jött csak rá, hogy nem vagyok egyedül. - Áh, Itachi, Sasuke, gyertek beljebb! Sütöttem süteményt, a konyhában megtaláljátok - simogatta meg Sasuke arcát. A kisfiú azonnal berohant a konyhába, és már neki is állt a sütemények eltüntetésének, Itachi viszont továbbra is állt mellettem, a derekamat ölelve. Mikor rájött, hogy ez a Mama számára elég furcsa, elkezdett magyarázni, nehogy az öregasszony mást is belegondoljon a kapcsolatunkba, mint ami alapjában volt.
  - Meakével edzettünk, és kicsit túlterhelte magát. Sasukével haza támogattuk - pirult el halványan a mondandója végére. És hogy ez minek volt köszönhető? A Mama sejtelmes tekintetének, amiből lesütött, hogy nem hitt a fiatal fiúnak.
  - Tényleg így volt, Mama. Ne képzelj bele többet - intettem le nevelőszülőm, aki végül csak egy lemondó sóhajjal nyugtázta, hogy nem, még mindig nincs köztünk Itachival semmi. És ha tudta volna, hogy nem csak ő sajnálta ezt ennyire, hanem én is…
     A konyhába mentünk Sasuke után, és azonnal el is foglaltam az egyik széket, hogy megpihentessem fájó lábaimat. Itachi a Mama unszolására egy sütiért nyúlt, Sasuke pedig már Isten tudja, hányadikat tömte magába. Ahogy végignéztem a kis csapaton, elmosolyodtam. Olyanok nekem mindannyian, mintha valóban a családom lennének.

2019. május 19., vasárnap

1. fejezet




     A sötétség szinte elveszi a látásom, ahogy végigmegyek az ismerős utcákon. Minden kihalt, sehol egy lélek, ami nem megszokott az Uchihák közt, hiszen nem csak sokan vannak, de általában mindenki sürög-forog még ilyenkor este is. Most mégsem, ami valójában aggodalommal tölt el.
     Egy fülsértő sikítást hallok meg kicsivel távolabbról, az egyik kis utca felől, azonnal futni kezdek abba az irányba. Amint bekanyarodok a sarkon, meg is torpanok. A befogadó családomat alkotó két tag a földön hever, friss vérben áztatva, fölöttük pedig a gyilkosuk. Ahogy ránézek a férfira, egyszerre kap el a fájdalom és a gyűlölet érzése, nem is késlekedek sokat, rátámadok.
     Percekig harcolunk egymással anélkül, hogy belenéznék a szemeibe, nem mintha sokat látnék belőlük, hiszen a könnyeim elhomályosítják a látásomat. A küzdelem is inkább csak dühből, a hallásom segítségével sikerül, azonban egy óvatlan pillanatban már a földön találom magam, fölöttem azzal a férfival, akit mindennél jobban szerettem.
  - Hogy tehetted? - suttogom megtörten. Itachi megvetően néz a szemembe, a Sharingan azonnal a hatalmába kerít. Újra és újra lejátszódnak előttem az imént történtek.
  - Tudni akartam, mire vagyok képes - hallom meg a hangját, de az egész olyan, mintha csak egy visszhang volna. Nem látom őt, csak hallom, közben pedig újra és újra megöli azokat az embereket, akiket szerettem. A fájdalom a szívembe mar.
  - Csak emiatt? Emiatt képes voltál megölni őket? Mindenkit? - kezdek rájönni arra, hogy nem csak az én nevelőszüleimet, de az egész klánt is legyilkolta. Kegyetlenül, lelkiismeret nélkül.
  - Tudnom kellett, mennyit fejlődtem az évek során - hallom ismét azt a hangot, amitől mindig is kirázott a hideg. Most csak annyi a különbség, hogy a jóleső helyett egy kellemetlen hideg érzet futkos a hátamon. - Te sem érsz többet, mint ők, de ők legalább erősek voltak - szűnik meg a genjutsu, így szép lassan kitisztul előttem a kép. Könnyeim miatt nem látom Itachi arcát, de homályosan látom, ahogy fölém tornyosulva kiegyenesedik, elteszi a fegyverét. - Se te, se az a szánalmas öcsém nem érdemlitek meg, hogy annyira méltassalak titeket, hogy ne kelljen azt a szánalmas életeteket élnetek, amit most is - fordít hátat, de válla felett még visszanéz. - Majd ha elég erős leszel ahhoz, hogy szembeszállj velem, keress meg.
     Egy pillanat múlva pedig már egyedül találom magam, könnyek közt, vér szaggal körül lengve.


---


     Már percek teltek el, mégsem mozdul egyikünk sem. Olyan, mintha mindketten megfagytunk volna, a szemünk sem rebben, csak meredten nézünk egymás szemébe, mégis egy láthatatlan küzdelem van kettőnk közt. Ő a Sharingannal újra és újra lejátsza előttem azt az éjszakát, én pedig a Sutagan segítségével igyekszem a bennem lévő összes fájdalmat átsugározni belé. Márpedig aznap éjjel rengeteg fájdalom volt bennem, amit a genjutsunak hála újra érzek, és a klánképességemnek hála már ő is.
     A szemem képessége abban nyilvánul meg, hogy az én érzéseimet kivetíthetem másokra, mintha a saját érzéseik lennének, de náluk szó szerint fizikai fájdalommal is jár. Például, ha képletesen azt mondjuk, hogy úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna egy késsel, ők ténylegesen azt érzik.
     Szememből kifolyik egy könnycsepp, de ezen kívül semmi változás nem történik, csupán még mindig egymás szemébe nézve bámulunk. Végül szinte egyszerre rogyunk térdre, mind a ketten kimerülten lihegve. Szememből véres könny folyik, ami azt jelenti, jócskán átléptem azt a határt, amit egyszerre kibír a szemem. Ez is egy olyan képesség, amire nem árt edzeni, hogy hosszabb legyen a hatása.
  - Vihetitek - motyogja Itachi, két oldalamra pedig két szintén Akatsuki köpenyt hordó alak ugrik. Az utolsó kép, ami a látóterembe kerül Itachi Sharinganjai, ahogy eltűnőben vannak, majd elsötétül minden körülöttem.


---


  - Biztos vagy benne, hogy ő az? - hallok egy lágy női hangot.
  - Igen, teljesen. Nézd - válaszol egy számomra ismeretlen férfi hang, valószínűleg valamit mutatva a nőnek.
  - Igazad van - helyesel az.
     Minden sötét, csak a hangokat hallom. Nem tudok mozdulni, valamint a szemeimet sem tudom kinyitni. Nem érzek köteleket magamon, csak a nyakam szúr, de valami elviselhetetlen módon. Ég, mar, és legszívesebben felsikítanék az érzéstől, de egy hang sem tud kijönni a torkomon. Mi történik velem? Hol vagyok? Kik vannak körülöttem? Mit akarnak tőlem?
  - Ébren van - szól gondolataim közbe egy másik idegen férfi.
  - Még hat a méreg? - kérdez rá a nő. Áh, szóval egy méreg miatt nem tudok mozdulni. Remek.
  - Már csak pár pillanatig - válaszolja az utóbbi férfi, aki ezek szerint felelős a jelenlegi állapotomért.
     Valóban csak pár pillanatot kell várnom, és az izmaim végre újra életre kelnek, szép lassan pedig minden végtagomat meg tudom mozdítani. Nem tudom, milyen méreg volt ez, de erős, az biztos. Szemeimbe lassan térnek vissza a színek és fények, míg végül egy rakás vörös-fekete köpenyes férfival találom szembe magam, közöttük pedig egyetlen nő áll csak.
  - Kik maguk? - teszem fel a kérdést, azonban a hangomon magam is meglepődöm. Hiába akarok határozottságot sugározni, cérnavékony hang préselődik csak ki a torkomon. Ülésbe tornázom magam az amúgy elég kényelmesnek tűnő ágyon. Az ágy lehet, hogy kényelmes, de maga a helyzet cseppet sem.
  - Igyál, attól jobb lesz - nyújt felém egy pohár vizet egy szőke hajú srác. Megrázom a fejem. - Nyugalom, nincs megmérgezve, hm - mosolyog biztatóan felém, és valami miatt hiszek neki. Lehet, hogy csak a szomjúság teszi velem, azonban elveszem a poharat a kezéből, és nagy kortyokban megiszom a vizet.
  - Mi vagyunk… - kezdi egy vörös hajú fiú, akinek olyan az arca, mintha egy báb lenne.
  - Tudom, kik vagytok - váltok természetesebb hangra, és már azzal sem törődök, hogy megadjak némi tiszteletet, hiszen jól látható, hogy mindannyian idősebbek nálam. És, hogy minek köszönhető ez a váltás? A háttérben meghúzódó Uchiha jelenlétének, akit most veszek csak észre. - Azt viszont még nem tudom, mit akartok tőlem.
  - Nagyon egyszerű - csapja össze két tenyerét egy narancssárga hajú férfi, akinek valami ismeretlen fémek állnak ki az arcából. - Csatlakozz hozzánk!
     Erre a mondatra hirtelen azt sem tudom, nevessek-e, vagy sírjak. Még hogy én csatlakozzak abba a szervezetbe, amelyikben Itachi is van? Kizárt dolog!
  - Inkább a halál! - válaszolom kisvártatva, mikor megbizonyosodom róla, nem viccből mondta a Peinként ismert férfi. Egy magas, szó szerint összevarrt testű férfi elővesz egy kunait, és már mozdul is felém, hogy eleget tegyen a mondatomnak. Előhívnám a Sutagant, de valami miatt blokkolva van a klánom képessége, és nem is kell sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, a méreg miatt. Nem is lenne időm gondolkodni, hiszen a férfi már szinte előttem van, azonban egy pillanat múlva a vörös felhők kitakarják előlem a jelenetet.
     Egész testemben megremegek, nem csak a düh, hanem a félelem miatt is. Ketten állnak előttem, nekem háttal, ahogy pedig felnézek, a szőke fiút látom, akitől a vizet kaptam az imént, valamint… Itachit.
  - Őt nem bánthatjátok, hm - szólal meg a szőkeség, Itachi pedig fél szemmel hátranéz rám. Valószínűleg az egyetlen reakció, amit láthat tőlem, a végtelen meglepettség, a félelem és a düh egyvelege.
  - Senki sem fogja bántani, ugyanis csatlakozik hozzánk - szögezi le Pein, ellentmondást nem tűrő hangon. Az előttem álló két férfi eláll az útból, így ismét kilátásom nyílik a többiekre is. Én biztosan nem fogok hozzájuk csatlakozni!
  - Mi lenne ebből a hasznom? - teszem fel a kérdést, ami láthatóan sokaknak nem tetszik.
  - Valóban a halált akarja - jegyzi meg az előbb rámtámadó.
  - Azon kívül, hogy életben maradhatsz - kezdi a csapat egyetlen női tagja - és visszakapod a klánod képességét, minden kétséged kapcsán válaszra lelhetsz.
     Automatikusan pillantok Itachira, aki időközben vissza helyezkedett az eredeti helyére, de azonnal el is nézek róla. Egy pillanatig habozom, majd kíváncsiságom utat tör magának.
  - Mire gondolsz pontosan? - nézek a kék hajú nőre, akinek porcelán arcán halvány mosoly húzódik kérdésemre.
  - Mindenre, amire kíváncsi vagy a múlttal, a jelennel vagy a jövővel kapcsolatban.
  - Mit tudhatsz te ezekről? - ciccenek fel.
  - Nem én - pillant hátra Itachira, és akaratlanul is követem a tekintetét. Pillantásom találkozik Itachiéval, és hirtelen elönt egy ismeretlen érzés. Kész lett volna megmenteni engem és összecsapni a társával. De miért? És az a szőke fiú? Ki ő egyáltalán? Miért áldozta volna be a társával fenntartott békét miattam?
     Mire feleszmélek, a társaság nagy része már nincs a szobában. Csak a kék hajú nő, a szőke fiú, Pein és Itachi maradnak rajtam kívül bent. Pislogok néhányat. Remek, Itachi biztosan genjutsuba ejtett, és amiatt nem emlékszem, mikor mentek ki a többiek.
  - Csatlakozni fog - jelenti ki Itachi, majd feltápászkodik a helyéről, és elindul ki.
  - De én… - kezdeném, de az ajtóban hátranéz.
  - Te is tudod. Éreztem - Ezzel pedig otthagy minket. Értetlenül nézek körbe.
  - Genjutsuval megszűntette a képességedet blokkoló hatást - adja meg néma kérdésemre a választ a szöszi. - Deidara vagyok - nyújt kezet bátorítóan mosolyogva, mire a felém nyújtott kézre nézek, majd fel az arcára anélkül, hogy elfogadnám a kézfogást.
  - Meake - motyogom morcosan. Mindig is utáltam, amikor mások döntenek helyettem dolgoról, de sajnos az az igazság, hogy ha Itachi és Deidara nem lettek volna itt az előbb, az a fura fickó biztosan megölt volna. Tehát valójában tényleg nem maradt sok választásom.
  - Én Konan vagyok, ő pedig Pein - mutat először magára, majd a fémekkel teletűzdelt férfira a kék hajú lány. - Aki meg akart támadni, ő Kakuzu, aki pedig a mérget keverte, a vörös hajú srác, Sasori. A cápának kinéző alak Kisame, ő egyébként Itachi csapattársa - teszi hozzá mellékesen Konan, aki sorban elkezdte bemutatni a már jelen sem lévő Akatsuki tagokat.
  - Nagyon nem érdekel, ki az Uchiha csapattársa - motyogom. - Pihennék, ha megengeditek. Nem szándékozom sokáig maradni - jelentem ki, mire Deidara már ellenkezni is kezd.
  - Maradnod kell, mert… Hát azért, amit Konan mondott - utal a múlt és a jövő megválaszolatlan kérdéseire.
  - Szeretnék pihenni - ismétlem, mire Konan és Pein bólintanak, és elindulnak ki. Deidara még marad, láthatóan mondana valamit, azonban sokáig gondolkozik rajta, kimondja-e.
  - Ez lesz a szobád - mutat körbe, ám szinte biztos vagyok benne, nem ezt akarta mondani. Bólintok egyet, nem akarom erőltetni a beszélgetést, hiszen én magam is még eléggé le vagyok gyengülve. Deidara veszi a lapot, és kimegy, ezzel magamra hagyva.
     A szoba amúgy meglehetősen szép, illik a stílusomhoz is, amit azt hiszem, Itachinak köszönhetek, hiszen egyedül csak Ő tudja innen, ki is vagyok és milyen az ízlésem. Az ágy kényelmes, a falak bár fehér színűek, az összes bútor vagy vörös, vagy fekete, ami lehet, hogy az én ízlésem miatt lett így megalkotva, vagy szimplán csak amiatt, mert az Akatsukinak is ezek a színei. A bútorok aránylag modernek, az egész szoba berendezése hasonlít az otthoni szobáméra.
     Az ágyra visszafekszem, azonnal rám is telepedik a fáradtság, így hamar el is alszom. Álmomban többször is megjelenik Itachi és a közös múltunk, legfőképp az az éjszaka, ami életem legszörnyűbb éjjelének tudható be. Akkor ugyanis egyszerre vesztettem el a nevelőszüleimet és a szerelmemet is. És mit kaptam cserébe? Akkor éjjel jött elő a klánképességem, pont mikor a legnagyobb fájdalmam ért az életem során.

2019. május 10., péntek

Prológus




     A szerelem mindenki életébe egyszer beférkőzik, ha akarja az ember, ha nem. Nálam talán túl gyorsan történt meg ennek az érzésnek az eljövetele, de imádtam azt a fiút. Vele terveztem az egész életem, pedig akkoriban még fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen döntéseket meghozzak. De a szerelemben nem lehet megálljt parancsolni.
     Már nem élek a szülőfalumban, ahol mindez történt. Nem számítok szökött ninjának, hiszen nem tettem semmi olyat, amivel a népemet magamra haragítanám. Tanulás és fejlődés céljából jöttem el a faluból, már ami a hivatalos indokot illeti, Konohának pedig nem kell tudnia a valódi indokom. Ugyanis keresek valakit.
     A hajamat kiengedve hagyom, bár így nem igazán szeretem hordani, azonban most kénytelen vagyok megbarátkozni eredetileg kávébarna, mára már vörösre festett tincsekkel. Nem időzök sokat a szálláson, ahol az éjszakát töltöttem, hiszen van még millió dolgom. Messze van még az úticélom végpontja, és nem késlekedhetek.
     Egy átlagosnak is betudható topot veszek fel, amit egy, a vádlim közepéig érő nadrággal spékelek meg. Mind a kettő fekete és vörös színekben játszik, imádom ezt a két színt együtt. Tudom, hogy egy híres bűnöző szervezetnek, az Akatsukinak is ezekből a színekből áll a védjegye, ám ez engem egy cseppet sem zavar. Fölé egy kapucnival ellátott köpenyt húzok. Ez a ruha van mindig rajtam, mikor küldetésekre megyek, és ez is egy küldetés lesz. A saját küldetésem.
     Évekkel ezelőtt még semmi alakom sem volt, mára viszont egy karcsú, nőies testalkattal megáldott fiatal nő lettem, akiért többnyire odavannak a férfi nemhez tartozó egyedek, magam sem tudom, miért. Nincs bennem semmi különleges, hacsak azt nem vesszük ide, hogy szinte már kővé változtattam a szívem az idők során, így mindenki számára elérhetetlenné váltam. Legalábbis életem legnagyobb szerelme óta.
     A szállásomat elhagyom, és tovább indulok arra, amerre az informátorom koordinált. Legszívesebben futnék, de nem kelthetek feltűnést, hiszen egy idegen falu utcáit taposom jelenleg, és konohai ninjaként már a fejpántom is feltűnőnek hat, amit a nyakamba hordok. Hát még ha rohannék… Azonnal a Hokage fülébe jutna, hogy hova megyek, ami szinte rögtön le is buktatna. Ez az irány ugyanis pont ellentétben van azzal, amit otthon mondtam a falu vezetőjének.
     Az utcán rengeteg gyerek van, mind a szüleivel. Állkapcsomat összeszorítom, ez a szülő-gyerek kapcsolat nagyon rosszul érint, és nem csak azért, mert szülők nélkül nőttem fel. Sosem ismertem őket, csak képeken láttam a vérszerinti apámat és anyámat. Nem… Azért érint borzasztóan rosszul ennyi család látványa, mert akiket családomként szerettem, meghaltak. Megölték őket, a gyilkosuk pedig azóta is vidáman éldegél valahol… Hallom, ahogy erre a gondolatra a fogaim fájdalmasan megcsikordulnak, ez pedig jel nekem, hogy kicsit engedjek vissza az erőből, különben szilánkosra fog törni az összes fogam.
     A faluból kiérni szinte egy évnek tűnik, de mikor végre átlépem a kaput, nagy kő esik le a szívemről, hiszen a számomra frusztrálóan ható családok látványa innen megszűnik, és végre nyugodtan folytathatom az utam. És hogy hova?
     Az erdő, amin keresztül indulok, sötét, hűvös, a köpenyem összébb is húzom magamon. Nem félek, pedig szinte biztos vagyok abban, hogy a biztos halálba sétálok. Igen, a gyilkos felé tartok, aki lemészárolta azokat az embereket, akiket családomként szerettem. Tudom, buta dolog ezt tenni, de már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Nem csak a jutsuimat fejlesztettem az elmúlt években, de a klánképességem is feléledt, amiről semmit sem tudtam egészen addig, míg meg nem jelent. Azután avatott be Konoha hőn szeretett kagéja, Tsunade arról, hogy a Tenshi klán képessége mi is volt, és én, mint egyetlen leszármazottjuk, mit is örököltem. Hát nem lepődtem meg, annyit elárulhatok.
     Suhanás… És megint suhanás… És ismét. Hiába fordulok körbe, nem látok senkit. Csak a hangokat hallom. Meglátok egy árnyat az egyik fa tövében, és már dobok is felé három kunait, azonban kivédi. Ezután pillantom meg a sötétségben kirajzolódó vörös foltot, ami egy tökéletes felhő alakot vesz fel. Ez az Akatsuki, az a bűnöző szervezet, amibe jobb nem belekötni, hacsak az ember nem akar meghalni. Mégis mit akarnak tőlem?
     A lábaim megremegnek, és már nyúlok is a következő fegyveremhez, ám ledermedek, ahogy a fa mögül előlép az az árny, akire az előbb a kunaikat dobtam. Ismerősen rajzolódnak ki előttem a vonalai, ahogy egyre élesebbé válik a férfi alakja. A köpeny valóban egy akatsukisok által hordott ruhadarab, amiből szinte alig látszik ki a férfi testéből bármi, csupán a lábait nem takarja az anyag, illetve a fejét. Sötét haja alig látszik, hiszen már este van, így szinte minden felvette az ő hajszínét. Azonban ami pár pillanat múlva előtűnik, a már Konohából is jól ismert szempár, mely egy Sharingan vörös színeiben pompázik. Az állkapcsomat összeszorítom, minden emlék hirtelen rohamoz meg, hiszen őt személyesen is ismertem anno.
     Nem késlekedek, a Sharingan megjelenése után pár pillanattal a saját szemeim is elkezdenek változni. Egy pillanatig tart csak, míg sötét íriszeim kékbe váltanak át, benne pedig megjelenik a pentagrammához hasonló ötágú csillag, melyet a klánomtól örököltem. Minden klántagom mást tudott vezérelni a szemével, a tulajdonosának a jelleméből adódóan alakult ki mindegyik szem képessége. Nem lepődtem meg azon, amikor rájöttem a saját szemeim erejére, bár sok ideig nem tudtam kontrollálni, és ez néha még most is gondot okoz.
     A Sharingannal szemben a Sutagan, a genjutsu ellen a valódi érzelmek… És abban a pillanatban már tudom is, ki fog ebből a csatából nyertesen kikerülni.